Ünnep a „Húsvét árnyékában”; Gyümölcsoltó Boldogasszony
2021.03.25
Az egyházi év Krisztus „húsvéti tettének” megszakítás nélküli felidézése. A visszaemlékezés elmélyíti és megjeleníti mindazt, amit az üdvösség útján eszközként, ajándékként alkalmazunk a személyes megszentelődésünk elérése érdekében. Ebben a folyamatban a megtestesülés és megváltás ünnepkörei nem értelmezhetőek egymástól függetlenül, mert nem két tényezőre alapított közösségként veszünk részt az ünneplés folyamatában, hanem az egyetlen üdvtörténet rendjét éljük meg évről évre. A ciklikusan visszatérő anamnetikus tematikák egymáshoz viszonyított helyzete nem mellérendelt, hanem hierarchikus; ezért bizonyos liturgikus témák kevésbé érvényesülnek a legkiemelkedőbb üdvtörténeti események közelében. Ebben az értelemben nevezte a március 25-én megült Urunk születésének hírüladása nevű ünnepet a Húsvét árnyékában állónak Adolf Adam teológus. Mivel az időpont a nagyhét és Húsvét közvetlen közelében van, az ünneplésre és a téma feldolgozására kevésbé van lehetőség; azonban a ciklikus folyamatban való tudatos liturgikus részvétel szempontjából mellőzhetetlen.
Kronologikus megközelítésben a megváltás ünnepköréhez közeli liturgikus alkalom tartalmában a megtestesülés ünnepkörének a bevezető eleme. Az esemény időbeli kijelölése (március 25.) szimbolikusan is hordozza a pontosan 9 hónappal későbbi születés ünneppel való teológiai kapcsolatát. A keresztény ókor kezdetben nem december 25-re tette a megtestesülés eseményének ünnepét, hanem egy kollektív eseménysorozat elemeként az Epifánián belül történt a liturgikus visszaemlékezés. A jelenlegi (nyugati) karácsonyi időpont rögzülésének korszakában az Egyház keleti régiójában, Konstantinápolyban kezdődött Urunk születésének hírüladása (Ευαγγελισμός της Θεοτόκου) saját liturgikus szövegeinek alkalmazása. Nem sokkal később Rómában is megjelenik, de ebben az időszakban a párhuzamos gall és ambrozián rítus nem tartalmazza ezt az ünnepet, majd miután a 11. század
folyamán Európában nagy mértékben átvették a római liturgia fontosabb szövegforrásait és szokásait; az ünnep a nyugati Egyházban általánossá válik.
A tavaszi napéjegyenlőség késő-ókori és középkori számításának következtében az ünnep legkorábbi időpontja megegyezik a maival, azonban a 10. toledói zsinat után, 656 után a spanyol rituális rend egy ideig december 18-ra helyezte a hírüladás ünnepét. Ennek az volt a teológiai indoka, hogy a megtestesülés tematikájához kívánták adaptálni az üdvtörténetnek ezt a kinyilatkoztatott eseményét, de az új teremtés és a születést megelőző 9 hónapos természetes ciklus figyelembe vételével rövid időn belül minden régióban rendeződött a március 25-i időpont. A ma hatályos római misekönyv az ünnephez saját (nem elválasztható és kötelezően előadott) prefációt rendel, amelynek tematikus alcíme a „megtestesülés misztériuma”. Az ünnepi prefáció a következő szavakkal vezeti be az eukarisztikus imádsághoz vezető liturgikus folyamatot: „Ő emberként akart megszületni az emberekért a Szentlélek ereje által, az égi hírnök szavára hittel fogadta őt a Szent Szűz, és szeplőtelen méhében szeretettel hordozta.” Ezek a gondolatok mélyen kifejezik a liturgikus esemény megtestesülés ünnepkörével való tematikus kapcsolatát, ugyanakkor ez az ünnep az egyházi év folyamatának egyik olyan részlete, amely jól érthetően tükrözi a rituális éves ciklus
üdvrendi egységét.
Maróti Gábor
Keresztúti ének Kodály dallamára
2021.03.23 Egy keresztúti éneket szeretnék megosztani.
Plébániánkon gyakorlatát töltő Riesz Domonkos diaconus mondta, hogy az Esztergomi Szemináriumban egy olyan keresztúti éneket szoktak énekelni, mely Kodály Zoltán Stabat Mater dallamát felhasználva készült.
A szöveget László József írta. Ő 1909-1994 között élt, esperes és kanonok volt.
A szöveget a kottával közreadom, aki gondolja, az eddigi keresztúti énekek mellett ezt is használhatja.
A kotta letölthető innen, vagy a Kották menüpontból.
A győri székesegyház orgonatörténete
2021.03.01
Dr. Maróti Gábor PhD, egyházmegyei zeneigazgató: A győri székesegyház orgonatörténete
Bevezetés
Az orgona tárgytörténete és liturgikus szerepe
Az orgona szó görög etimológiája (organon) leginkább az ’eszköz’ kifejezéshez vezet vissza bennünket, tehát nem kifejezetten a mai hangszerképzetünknek megfelelő fogalmat tartalmazza. Az európai nyelvek ezt a görög szót vették át (angol organ; latin organum; francia orgue; német Orgel). Hangszertípus alapján az aerofon hangkeltő eszközök közé soroljuk, mivel szinte valamennyi hangzó elem a levegő mozgásával rezonál, de a megszólaltatás kézzel és lábbal működtetett billentyűkkel történik. Az általános fogalomalkalmazás a kézzel használt billentyűzetet manuálnak, a lábbal mozgatott billentyűzetet pedálnak nevezi (mindkét szó a latin megfelelőből alakult ki).
A hangszer fejlődése a vallástörténet régmúlt időszakaiba vezet vissza. A mediterrán, főníciai hangszerelődöt korban jelentősen megelőzte a seng-nek nevezett ókori keleti aerofon instrumentum. Ezt a magyar terminológia szájorgonaként említi. A távol-keleten nemcsak kínai és japán, hanem indiai változatai is ismertek. A hangszertörténészek szerint közelebbi technikai kapcsolatot találunk a felfújható bőrzsákokkal működésbe hozott, pneumatikus elven működő orgonával, melynek nem szélládái voltak, hanem a zsákok légnyomása szólaltatta meg a sípokat, vezérlő elemek nélkül. Az európai régióban a hydraulis (víziorgona) elterjedésétől számítjuk az orgona történetének kezdetét, mert ez a hangszer már rendelkezik azokkal az alapelemekkel (szélláda, nyomás, összekötő szerkezet, billentyű, síp), amelyek a modern orgonára jellemzőek.
Az európai középkor zenetörténetét már jelentősen befolyásolta a regál, a portatív és a blockwerk. Ezek a későbbi barokk orgonát megelőző hangszertörténeti típusok technikai szempontból részben tovább érvényesültek az eszközfejlődés során. A portatív és a regál hordozható, nem jelentős súlyú és általában 40-nél kevesebb sípot tartalmazó, legtöbbször kézi fújtatású hangszerek voltak, kisebb nagyobb billentyűkkel. A regál kizárólag nyelvsípokat tartalmazott. Ezekből már fennmaradtak eredeti példányok is, míg a középkori blockwerkeket csak rekonstruálni tudjuk.
Ezt az időszakot (9-15. század) követően kezdődött az orgona fejlődése abba az irányba haladni, ami a jelenleg ismert zeneirodalmi és tárgytörténeti képzeteinket leginkább azonosítja a hangszer megjelenésével és hangképével. Magyarországon mind a négy említett korai orgonatípusra vonatkozóan rendelkezünk zenetudományi és tárgytörténeti információval. A manuállal és pedállal rendelkező barokk hangszerek általánosan elterjedtek az európai keresztény templomokban és jelentős mértékben hozzájárultak a liturgikus zene fejlődéséhez.
Az orgonát tekintjük a szent zenében alkalmazott legméltóbb és legsokoldalúbb hangszernek, ezzel nem kizárva annak lehetőségét, hogy minden művészi tevékenység alkalmassá válhat a liturgia szolgálatára.
A győri székesegyház középkori és kora-barokk orgonatörténete
A magyarországi hangszertörténeti emlékek vonatkozásában időben alapvető elválasztó vonal az 1241-42 és 1285-ben lezajló tatárjárás, ami feltételezhetően olyan mértékű pusztítással járt, ami biztosan megsemmisített vagy megrongált minden középkori hangszert (lásd Rogerius kanonok, Siralmas ének). Nem tekinthetjük kiártnak, hogy a 11. század elején épült győri székesegyház rendelkezett a korra jellemző orgonával (Szigeti Kilián az 1254-63 között szolgáló II. Omodé püspök egyházkormányzatához társítja az orgonatörténet győri kezdetére irányuló óvatos feltételezését), azonban zenetörténeti adattal alátámasztott módon (középkori káptalani számadáskönyv, Házi Jenő, Bedy Vince) csak azt jelenthetjük ki biztosan, hogy Bakócz Tamás püspök (1486-94) idején már létezett egy orgona a székesegyházban. Ez a hangszer a korra jellemző instrumentális adatok alapján többféle is lehetett. Az európai analógiák alapján talán kizárhatjuk, hogy ez egy hydraulis lett volna, mert ezek templomi liturgikus alkalmazásáról nem rendelkezünk regionális zenetörténeti adattal (R. Lunelli), azonban a 15. században már nemcsak a regiszter rekeszek nélkül épített nagy blockwerkek léteztek (az alaphangot, annak kvintjét és oktávját és a kvint oktávját valamennyi sorban egyszerre megszólaltató progresszív sípbőségű korai orgonák, pl. Halberstadt, Magdeburg, Lübeck); hanem önálló regisztermegszólaltatást lehetővé tevő, akár függesztett mechanikával a manuál alsó hangjait lábbal megszólaltatható pedállal (első ilyen hangszer Sundre auf Gotland 1370-ből) épült orgona is elképzelhető. A győri orgona építéstörténetére irányuló zenetörténeti hipotézist árnyalja az a tény, hogy Szathmáry Ferenc püspök 1508 előtt egy orgonát hozott az általa, védőszentje tiszteletére épült kápolnába. Ebből két következtetést állíthatunk fel. Vagy egyszerre két orgona állt a székesegyházban (Szigeti Kilián ezt feltételezi), vagy hangszercsere történt. Ebben az esetben az első orgonát valószínűleg nem a 15. század legvégén építették, hanem évtizedekkel korábban, mivel a cserét elsősorban az elhasználódás indokolhatta volna. A hangszer(ek) az 1592-ben történt vizitációs jegyzőkönyv szerint még biztosan létezett.
A kora-barokk zenetörténeti időszakkal párhuzamosan Győr végvári ütközetek helyszíneként ismert és ez a helyzet meghatározta az orgonatörténeti körülményeket is. A 16. században épült (egyik) orgona létezéséről közvetett információnk van: a káptalan és az ordinárius közötti kánonjogi, vagyonkezelési szervezés pontatlansága miatt előfordult, hogy az orgonista nem jutott a javadalmához, ezért a leírások szerint volt olyan alkalom, hogy nagy ünnepen nem szólt a templom orgonája (Bedy). A feltételezhetően blockwerk típusú késő-középkori hangszer a 17. században zeneirodalmi és hangszerkezelési okok következtében már olyan szinten elavult és használati alkalmazásában talán elméletileg is megközelíthetetlen állapotúvá vált, hogy minden körülmény és zenetudományi információ azt támasztja alá, hogy a 17. század harmadik harmadában megtörtént a hangszer cseréje. Ez az első tudományos adattal dokumentált orgonaváltás a győri székesegyház történetében. Bedy Vince forrása (Szabados B.) alapján ezt a hangszert Sennyey István boszniai, majd váci, veszprémi, végül 1630-35 között győri megyéspüspök szerezte be 1635 előtt és 1688-ban még állt („kísérte az éneket az a kellemes hangú orgona, melyet Sennyey vett Augsburgban” vö. Szabados B.). Ezzel a hangszerrel kezdődik a győri székesegyház kora-barokk orgonatörténete.
A győri székesegyház jelenlegi orgonájának története
Piláti Lipót kanonok kéziratos történeti munkájából biztosan tudjuk, hogy a 18. század első harmadát követően a székesegyház karzatán két orgona állt, azonban nem ez az egyetlen forrás, ami hitelesen dokumentálja a második, barokk orgona létezését. A középkori hangszerépítés technikájával készült régi blockwerk a 17. századra alkalmazáson kívül volt, majd dokumentációjának megszűnik a forrásfolytonossága. Ebből a tényből is következtethetünk arra a hangszerépítészeti stílusra, amit a kora-barokkból kilépő javabarokknak tekintünk, tehát megállapítható, hogy a 17. század után a székesegyházba telepített hangszer a templom első barokk orgonája volt. Ez a méretében kis hangszer történetileg összefügg a könnyező kegykép győri kultuszával, ugyanis erre való tekintettel, a kultusztárgy templomhajójába egy liturgikus alkalmazásra szánt barokk orgonát vásároltak. A kegykép csodája 1697-ben történt. Egy 1747-ben keletkezett dokumentum arról számol be, hogy ezt a kisebb orgonát egy 1721-ben elhunyt éneklőkanonok építette.(vö. Károlyi L.) A főpap 1699-től volt a káptalan tagja, tehát a hangszert biztosan a képcsodát követően vásárolták, kifejezetten a kultusz liturgikus színvonalára való tekintettel. A források nem egyértelműek az adományozó személyével kapcsolatban és az építő mester személyéről sincs zenetudományi adat.
Érdemes és tárgytörténeti szempontból szükséges kitekintenünk a korabeli európai orgonaépítés párhuzamos fázisaira. A 15. században jelent meg a nyugat-európai régióban a hátpozitív, amely egy a központi szekrénytől elkülönült principálblokk, fuvolák és nyelvek megszólaltatását tette lehetővé. Daniel van der Distelen 1510-ben már olyan orgonát épített, amelynek hangzásszerkezeti bontásban elkülönített működési egységei voltak. Az első jelenlegi zenetudományi dokumentáció által módszertanilag is helyesen rögzíthető 3 manuálos orgona 1550 körül épült Franciaországban (Jean Bondifer); valamint érdekes orgonatörténeti tényként meg kell jegyezni, hogy az angol Th. Mace 1676-ban már redőnyszekrényt épített (legalábbis redőnyszerkezetet biztosan), tehát megállapíthatjuk, hogy a győri székesegyházban és általában Magyarországon az orgonák építéstörténeti fázisai a 18. századig nem állíthatók párhuzamba a nyugat-európai műszaki és zenei megoldásokkal; ezért nem feltétlenül érdemes komolyan venni azokat a tudományosan megalapozatlan hipotéziseket, amelyek arra irányulnak, hogy a Sennyey-féle ’nagy’ orgona (240-290 síp) autonóm pedállal rendelkezett volna (a függesztett megoldás már a blockwerknél is feltételezhető).
Az első győri orgonaépítő, akit név szerint azonosíthatunk a vélhetően 17.század végén született és 1758-ban elhunyt Burchart Gáspár volt. Előtte csak olyan építéstörténeti adattal rendelkezünk, ami a Sennyey-féle orgona augsburgi származására utal. A Burchart család 15. századi délnémet története ismert tény az orgona tárgytörténetében (H. Fischer, 1968), azt azonban jelenleg nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy a Magyarországon (Győrben) műhelyt alapító orgonaépítő a család melyik ágából származtatható. Az 1743-ban Győrbe települt mester orgonáit levéltári adatok hiányában csak 1754-től ismerjük (Kármelita templom, 150 forint költségen, 30 forint beszámított értékkel). A szerződésen nem szerepel Burchart neve, de Szigeti Kilián a kortörténeti összefüggésekből levezeti ezt az állítást.
A székesegyház jelenleg is látható (középső szekrény, homlokzat) barokk orgonáját az 1694-körül született Burchart Simon építette, jól megközelíthető forrás alapján 1763 előtt. Ez a hangszer volt Győr első két manuálos pedálos nagyorgonája. A számlából tudjuk, hogy jelentős összegbe került és 20 regiszterrel épült. A díszes barokk szekrény ornamenseivel kapcsolatban érdemes megfigyelni, hogy az egyik angyalt egy középkori portatívon játszva ábrázolják. A székesegyházra vonatkozó történeti források (leltári anyag, számlák, vizitációs jegyzőkönyvek) évtizedeken keresztül részletesen beszámolnak a hangszer értékéről, karbantartásáról és javításairól. Az orgonaépítészetre jellemző, hogy a fejlődés nemcsak általában a szerkezetre, vezérlésre, hangképre irányul, hanem mennyiségi jellegű változások is megfigyelhetőek. A székesegyház barokk orgonája több, mint egy évszázadon át változatlanul, eredeti 20 regiszteres, két manuálos állapotában maradt fenn. A 19. század legvégén (1895) az Angster orgonagyár harmadik manuállal bővítette a hangszert, 30-ra növelve a regiszterszámot, majd 1928-ban ismét átalakította (Bedy).
Már ebben a szakaszban is olyan mértékben módosult az orgona diszpozíciója és sípszerkezete, hogy az 1763-ban épült barokk hangkép egyáltalán nem volt rá jellemző (talán a fatölcséres 16’ méretű pedál nyelv regisztertől eltekintve); azonban a II. világháború utáni korszakban többszörös bővítési és átépítési műveletsor következtében egy olyan 4 manuálos, összesen 3 szekrényből álló stílusában és akusztikai karakterében nem meghatározható, rendkívül összetett vezérlési stratégiájú hangszer keletkezett, ami már nem állítható sem stiláris sem hangképi összefüggésbe az eredeti barokk koncepcióval. Az 1959-ben befejezett 4 manuált, elektromos vezérlést és 64 regisztert eredményező kivitelezési ütem tervezője Gergely Ferenc (1914-1998) Kossuth-díjas orgonaművész volt.
Gyertyaszentelőre felajanlás
2021.01.21 Találtam egy kis művet, mely Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a felajánlásra íródott.
Elég rövid, és szerintem egy kevés próbával addig meg is tanulható.
A szerzője Luigi Mapelli (1855-1913). Bevallom, őt sem ismerem (hasonlóan a tavalyi Requiem-es Bottigliero-hoz), így leírom, amit siekrült róla megtudnom,
Lombardiában született. 1872-től a milánói konzervatóriumban tanul. Itt kezdi első műveit komplonálni. 1884-ben megnyert egy zeneszerzői versenyt (Sonzogno Zeneműkiadó): egy egyfelvonánsos operát írt. Az operát (a másik megosztott első helyezettessel együtt) a manzoni színházban (Milánó) elő is adták az év május 4-én.
E verseny után Mapelli 1885-től kezdődően a tanításnak szentelte magát: összhangzattan, ellenpont és fúga - tanárként tanított (eleinte helyettesítő tanárként, 1887-től professzorként) a milánói konzervatóriumban.
Egyházi műveit a milánói székesegyház énekkara számára komponálta.
A felajánlási mű eredeti B-dúr kottája letölthető innen, vagy a Kották menüpont alól.
A transzponált G-dúr kotta innen tölthető le, vagy a Kották menüpont alól.
Szövege magyarul: Ajkadon kellem ömlik el, Isten megáldott téged örökre. (Zsolt 44)
Karácsonyi orgonaművek
2020.12.28
Békés Karácsonyt!
Készítettem néhány karácsonyi orgonazene-felvételt.
Ha valaki küld, közzéteszem azt is.
Johann Sebastian Bach: Der Tag, der ist so freudenreich BWV 605
Bárdos Lajos: Karácsonyi bölcsődal
Maróti Gábor: Karácsonyi postcommunio csengettyűre és orgonára
Maróti Gábor: Ó, Jézus, szűzen született - előjáték
Rorate cæli
2020.12.18 Maróti Gábor: Rorate cæli
Az idén adventre készült mű meghallgatható e linken keresztül:
Ó - antifónák
2020.12.17
Elérkeztünk az adventi időszak második részéhez, ami ma, december 17-el kezdődik.
Az Ó-antifónák innentől szerves részét képezik már mind a szentmisének, mind a zsolozsmának.
Készítettem egy kisfilmet az Ó-antifónákról, melyet az alábbi linken lehet megtekinteni:
https://www.youtube.com/watch?v=bl_2AbcEvOM
A nálunk közismert dallamra 2018-ban készült ordináriumról leírás és kotta itt érhető el.
Az ádventi liturgikus szín eredete
2020.12.05
Az Egyház liturgiáját elsősorban a kinyilatkoztatás határozza meg, azonban a megváltoztathatatlan alapelemek az emberi közeg igényei által alkalmazott keretek között működtetik a szertartások lényegi dinamikáját. Az együttes ünneplés nemcsak pontos fogalmak közlésére alkalmas nyelvet igényel, hanem olyan egymás számára egyértelmű képzetek közös társítási folyamatait is, amelyek a nyelvhez hasonló gondolkodási és kommunikatív folyamatokat eredményeznek. A korai liturgiákban nem volt jellemző a meghatározott színrend alkalmazás, inkább az öltözékek szabása, típusa és anyaga hordozta a szimbolikus üzenetet. A római liturgia aranykorától kezdett elterjedni a bíbor különféle árnyalatainak használata, de ezeket sem időszakokhoz kötötték, hanem a kultikus tartalom fontosságára utaltak velük.
A színek később az erkölcsi és tipológiai allegorizálás módszertanával nyertek jelentést, valamint a kiemelkedő ünnepek esetében közvetlenül a krisztusi történetek tartalmával összefüggésbe helyezett jelentés-tulajdonítások nyomán rögzült egy-egy szín (áldozat-piros, feltámadás, fény – fehér). Jelenleg viola színben, a köznyelvi szóhasználattal lila színnel jelöljük az ádventi időt. Felmerülhet a kérdés, hogy mi kapcsolja az ádventi szimbolikát a nagyböjti bűnbánati színrendhez.
Az ádventi időszak több, mint fél évezreddel megelőzte a színkánon 13. századi centrális fejlődését, azonban komoly történeti előzményei vannak a bűnbánati jelként ismert jelenlegi liturgikus színhez fűződő teológiai kapcsolatának. A római ádvent a 6. század végi forrásokban jelenik meg. Ekkor Urunk megjelenése volt a megtestesülés ünnepkörének csúcspontja és az ádventi előkészület gondolatmenete elsősorban az emberek közé érkező Megváltó történelmi eseményére irányuló öröm köré szerveződött. A római ünneplést időben megelőző gall rítuscsaládban az Epifánia a Húsvéthoz hasonló keresztelési esemény volt, ezért a nagyböjti felkészülés megközelítő analógiájaként november 11-től negyven napra terjedő bűnbánati időszak keretében történt az ádventi előkészület liturgikus megjelenítése. Ez a szemléletbeli különbség arra vezethető vissza, hogy a gall rítuscsaládok kialakulását egy olyan ír misszió alapozta meg, amely Krisztus második eljövetelének eszkatologikus eseményére koncentrált, tehát a római Sacramentarium Gregorianum örömteli ádventi hangulata szép rituális ritmikában alkot lelki harmóniát a gall eszkatologikus készülettel, aminek az a jelenlegi kézzel fogható szimbolikus eredménye, hogy az ádventi liturgia színét az aktuális gyakorlatban az öröm és a megtérés gondolata határozza meg; így vált ádvent liturgikus színévé a lila, ezt kiegészítve a tetszés szerint választható rózsaszínnel. A gall visszafogottság fegyelmi szigorához képest a jelenlegi római rítus abban is az eredeti római hagyományt őrzi, hogy az ádventi liturgiákon Karácsonyig elhagyjuk ugyan a Gloria éneklését, de továbbra is előadjuk a Te Deumot és az Alleluját.
Maróti Gábor