A Trienti zsinat egyházzenei reformja és a római iskola, 1. rész
2022.05.13 A hitújítás folyamatai elsősorban az egyházfegyelmi és dogmatikai kérdéseket érintették, ugyanis a kezdeményezők ezeket a kérdéseket vetették fel. A liturgiával kapcsolatos reformgondolatok is elsősorban szentségtani és vallásszociológiai súlypontokat kívántak modulálni, azonban a szertartások egységesítése és a források centralizálása során felmerült az igény az egyházatyák elveihez való visszatérés mentén a hívők számára nyújtandó érthetőbb, világosabb és homogén szertartás-zenék kialakítására.
A zsinati reform elsősorban nem tiltani akart, mégis a tilalomlisták jelentik a zenetörténeti reflexió kiindulópontjait (P. Gerone). A tiltások célja a „zavaró” vagy közönséges zenei asszociációk kiküszöbölése volt. A világi és egyházi zene elkülönítése későbbi terminológia eredménye, hasonlóan a klasszikus (komoly) és „könnyű” zeneirodalmi halmazok szétválasztásához. A 16. századra jellemző franko-flamand stílusorientált zenei megjelenés egyszerre jellemezte valamennyi stílust, műfajt, formát és befogadási közeget; tehát a trienti reform nem válogatni vagy elhatárolni kívánt egy-egy stiláris vagy zeneirodalmi elemet, hanem olyan repertoár kialakítására törekedett, amely kifejezetten a liturgia szövegéhez, cselekményrendjéhez, aktualitásához adaptálható és nem tartalmaz olyan hangkapcsolati konnotációkat és konkrét dallamidézeteket, amelyek a hallgató számára közönséges vagy kultuszhoz nem illő képzetek társítására adhat alkalmat. Ennek érdekében nem az ízlés vagy a véletlenszerű választás, hanem teleológiai módszertan és teológiai tartalomérvényesülés határozta meg a zsinatot követő zenei reform elveit.
A teleológiai módszertan nem zenei hanem liturgikus szempontok alapján rögzítette célként a szertartásokkal közvetlenül összefüggő szövegek (antifónák, zsoltárok, egyéb propriumok, himnuszok) érvényesítését a repertoár kialakításakor; ezért a római iskola azokból a zeneszerzőkből állt, akiket egyházi tevékenységükben jellemzően a templomi környezetre jellemző liturgikus anyag foglalkoztatott és érdeklődésük középpontjában a szent cselekmények szolgálata teremtette meg az autonóm zenei igényt. A római iskola zeneszerzői által alkalmazott stílus kevéssé térhetett el a korabeli zenétől, ugyanis a forma által fenntartott zenei nyelv nem lehetett idegen a liturgián résztvevő hívők megszokott és ismert zenei élményeitől. A 20. századig általánosan jellemző valamennyi zenei rétegre a stílusegység és a zenei fórumokon átívelő közös zenei nyelv, ezért a késő-középkori egyházzenei reform a trienti megújulás idején nem új zenei stílus, hanem a kor zenei nyelvét alkalmazó megfelelő liturgikus tartalom kialakítására törekedett. A teológiai tartalomérvényesülést elsősorban azzal kívánták elérni, hogy a liturgikus események során használt konkrét szertartásszövegeket hagyományosan megzenésítő vokális alapműfaj, a gregorián zenei gyakorlat által fenntartott és a liturgia alanyai számára jól ismert témákat és műfajokat foglalkoztatták a kor zenei nyelvén. A római iskola zeneszerzői számára tehát nem az volt a feladat, hogy egy korábban nem ismert, új zenei stílust alkossanak, vagy a rég nem használt gregorián repertoár dallamanyagát kényszerítsék a szertartásokra; hanem a szent liturgia méltóságának a szolgálatát tekintették a hivatásukat meghatározó késztetésnek és a Trienti zsinat által előírt elvek alapján végezték egyházzenei alkotómunkájukat.
Dr. Maróti Gábor
