Római Katolikus liturgikus orgonazene

A hangkapcsolatokat biztonsággal és ismételhetően felidézhető 11. századi lejegyzési kultúrát megelőző időt a középkori egyházi zenében részben a  „rekonstruálható csend” korszakának tekintik (Craig Wright); másrészt a rendelkezésre álló zenetörténeti forrás (Musica enchiriadis) az elméleti  rekonstrukción túl bizonyos teoretikus korlátokon belül lehetőséget nyújt a zenetörténeti valóság részleges megfigyelésére, felidézésére.

Mivel a Musica enchiriadis szerzőjét nem ismerhetjük, nehéz pontosan meghatározni a keletkezés dátumát, azonban a korai hagyomány megnevez bizonyos személyeket, akikhez megpróbálják a dokumentum keletkezését kötni. Ezeknek a forrásalternatívákra irányuló variánsoknak köszönhetően jól behatárolható az anyag 9. század végi keletkezése, mivel a megnevezett személyek (Szent Amandi Hucbaldus bencés szerzetes, zeneszerző, költő; a keleti ortodox és katolikus egyházban egyaránt szentként tisztelt Odo, Cluny második apátja [879-942] és Hoger, Saint Ludger apátja 898-902 között) ezt a korszakot határolják be. A 19 fejezetből álló zeneelméleti traktátus több más egyházzenei teóriát bemutató szakasz mellett kitér a nyugati zene első dokumentált többszólamú kísérleteire is. A polifonikus szerkezetalkotás szabályait ismertető traktátus (a forrás 10-18. fejezete) szövegéből tudjuk, hogy a munka nem módszeralkotást, hanem módszeralkalmazást tartalmaz; tehát egy már létező és megszilárdult gyakorlatot rögzít, ami arra a következtetésre nyit lehetőséget, hogy az ismertetett zenetörténeti forrás keletkezését megelőző évtizedekben már elkezdődött a többszólamúság egyházzenei gyakorlata.

A rendelkezésre álló hagyománytörténeti és zenei forrás alapján a 9. századtól dokumentált liturgikus többszólamúság szövegforrásai leginkább a szertartások által foglalkoztatott részletek (zsoltárok, antifonák, himnuszok és szentírási részletek); de nem kinyilatkoztatott szövegelemek tropizációs alkalmazásával is találkozunk. A Musica enchiriadis első szakaszában részletesen bemutatja a teljesen csak 1981-ben megértett és publikált (Raymond Erickson, The New Grove Dictionary of Music and Musicians) első európai hanglejegyzési séma (Dasia notatio) alkalmazását, mely számok és mássalhangzó intervallumok geometriai módszerrel történő hangkapcsolati összefüggéseire épülő elméleti segédletet tartalmaz; azonban ezzel a módszerrel csak a zenei memória előhívást segítő metódusát érték el, konkrét punktuális hangokra nem vezette az előadókat. A zenére jellemző, a dallam hangjai melletti másik alaptényező a hangok időbeli távolsága, a ritmus. Bármilyen többszólamúság csak a hangok és a ritmus pontos jelölésével vagy mnemotikus elmélyítésével valósítható meg, mivel több előadónak kell egy időben ugyanazokat a hangkapcsolatokat és szüneteket megszólaltatni. A Musica enchiriadis traktátus a Dasia notio mássalhangzó intervallumokban jelölt és bizonytalanul rögzített hangkapcsolati rendje mellett a metrikus periódusokat (ritmikai metódus) nem matematikai jelzetekkel (egész, fél, negyed, nyolcad) érzékelteti, hanem a szöveg deklamálásához fűz sebességre utaló utasításokat (morosius [lassabban], celerius [gyorsabban]), tehát sem a dallam, sem a ritmus nem tekinthető rögzítettnek. Ebben az előadástechnikai helyzetben a többszólamúság látszólag csak improvizatív vagy spontán módon keletkezhetett volna, azonban a zenetörténeti forrásban bemutatott hangrendszer (tetrachordum) keretein belül meghatározott organum-pontokhoz a hagyományos kvart, kvint és oktáv hangtartományban olyan mellékszólamokat komponáltak, amelyek a középkori egyházi zene első, szerkezetileg rögzített többszólamú megszólalását eredményezték. 

Dr. Maróti Gábor