Római Katolikus liturgikus orgonazene

Egy évvel ezelőtti elkezdődött az acsalagi plébániatemplom 1894-ben épült műemlékorgonájának felújítása. A hangszer használható, de a liturgikus szolgálathoz nem méltó állapotban várta a restaurálást. Az egyházközség vezetői felelős hozzáállásának és a kivitelező Soproni Orgonaépítő Kkt. szakembereinek magas színvonalú munkájának köszönhetően a templom orgonája eredeti zenei képességeinek birtokában fogja még nagyon hosszú ideig szolgálni a liturgiát.

A képtár ide kattintva érhető el.

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a templom tetőszerkezete, nyílászárói, hangosítása, padfűtése vagy az orgona a fontosabb feladat, ezért a nyilvánvaló szükségszerűségek kényszerében vagy-vagy típusú döntést kell hozni. Ilyenkor egy mechanikus vezérlésű orgona esetében a hangszer sokszor kerülhet a sor végére, ugyanis a billentyű és a szelepek közötti szinte közvetlen és egyidejű fizikai összeköttetésnek, valamint a tökéleteshez közelítő szerkezeti elvnek köszönhetően az ilyen orgona még akkor is használható, amikor hasonló állagú, korú és sípszámú pneumatikus rokonai már feltűnően betegek, sőt nyilvánvalóan haldokolnak. A mechanikus orgona valóban halhatatlannak tűnik, éppen ez a jó tulajdonsága sodorja olykor a válságot megközelítő műszaki helyzetekbe. Mivel a lécek, pálcikák, forgó-kopó alkatrészek egészen a tényleges törésig vagy megsemmisülésig képesek elérni a síp megszólaltatását, sokkal tovább használhatóak az ilyen orgonák elesett állapotukban is, mint azok a hangszerek, amelyek egy száradás vagy kopás, anyagfáradás következtében egyszerűen összeomlanak és elnémulnak vagy vezérelhetetlenné válnak, pedig a sérülten is működőképes mechanikus hangszerek akár több száz évvel régebbiek pneumatikus társaiknál. Hasonlóan valamennyi használati tárgyhoz, az orgonának is a szennyeződés az egyik legveszélyesebb ellensége. A sípok megszólalásához nemcsak szélre, hanem jelentős és pontos nyomásra van szükség. A levegőt és annak nyomását a légköri tényezőkön (páratartalom, hő) kívül jelentős mértékben befolyásolja a por és egyéb szennyeződések (rovarok, kisebb tárgyak, olykor madártojások, csontok, a szélrendszer által szállított anyagmaradványok). Az acsalagi orgonát Országh Sándor építette 1894-ben. Azóta többször javították, hangolták, azonban mára a hangszer egyik legnagyobb terhévé a szennyeződés vált. Az orgonaépítők rendszerint a belső viszonyok felmérésével, tisztázásával és a sípszekrény takarításával kezdik a munkálatokat. A hangszer állapotáról sokat elárulhat a megszólaltatása, de egy ilyen összetett, több ezer apró részletből álló szerkezet diagnosztizálásához nem elég a működési zavarokat felmérni, mert azok egyrészt az időjárási és egyéb fizikai tényezők szerint esetlegesen kerülnek elő; másrészt a hibák nem feltétlenül vezetnek rögtön hallható problémákhoz (és sok mindenhez hozzá is lehet szokni). Országh Sándor acsalagi 6 regiszteres orgonája 2019-re, a felújítás elejére már olyan mértékben vált szennyezetté, ami több más, akár lényegesebb hibát is elfedett.

Az építés óta eltelt 126 év során nagy mértékben megváltozott az orgonaépítéshez alkalmazott kézi és gépi szerszámok kivitelezési képessége, valamint a historikus zenetudományi stratégia is csak néhány évtizede határozza meg a beavatkozási műveletek filozófiáját. Az acsalagi orgona átvészelt 2 világháborút és egy azt követő, negyven évig tartó egyházellenes és a hangszer kivitelezéséhez, javításához szükséges anyagok hiányában szenvedő politikai diktatúrát. A köztes időszakokban egy-egy alkalommal megpróbálták az egyházközség és a műszaki kivitelezési helyzet lehetőségeinek megfelelő szinten fenntartani az öregedő kis orgona állapotát: 1894. június 17-én szentelték fel, majd 1936-ban egy mosonmagyaróvári orgonaépítő, 1956-ban Kemenesi Rezső, 1964-ben Ádám József, 1986-ban Perlaky György javította; de egyszer sem történt meg az az átfogó és minden részletre kiterjedő (és szükséges) munka, ami most befejeződött.

A képeken jól érzékelhető, hogy az orgona por és egyéb szennyeződése mellett, a fémsípok végeit a mai gyakorlatnak egyáltalán nem megfelelő módon felhasították és deformálták (hangolás céljából), valamint sok helyen megfúrták a síplábakat is. Ezeket a régi, teljesen eredeti és hangra vágott sípokat gyakorlatilag újjá kellett építeni. A klaviatúra olyan mértékben vált szabályozatlanná, hogy billentéskor csak a legszükségesebb technikai fordulatokra volt lehetőség, komolyabban figurált zenei alakzatokat már nem lehetett megfelelő minőségben formálni. A sípanyag és a billentyűzet megjavítása mellett egy rendkívül jó minőségű fúvó motort is a hangszerbe szereltek. A billentyűket bőrözték, filcezték, a sípok faanyagát és más fa részleteket gomba és rovar kártevők ellen megelőző védelemben részesítették, új regiszterkorongokat készítettek, az 1918-ban rekvirált homlokzati sípokat új ónsípokkal pótolták (a pótlásként homlokzatba helyezett horgany sípoknak elsősorban nem anyag, hanem súlyos kivitelezési hibájuk volt). Az Országh-orgonákra eredetileg is jellemző volt a nehéz járású billentés (ezzel szemben néhány Országh-orgona esetében sikerült eredetileg is kiküszöbölni ezt a problémát), ezért az acsalagi hangszer felújításakor szükségessé vált a játékmechanika beszabályozása. Ennek következtében nemcsak könnyebbé, hanem arányosabbá és biztonságosabbá is vált a hangszer megszólaltatása. Az orgona (sajnos) nem mechanikus csúszkaládás kivitelben készült, hanem mechanikus kúpládával, ami idővel szükségessé tette, hogy a felújítás során újra szabályozzák a kúpszelepeket. Ezt a jelentős munkát átfogó módon korábban minden bizonnyal nem végezték el ezen a hangszeren. A Bourdon 8’ dugózott sípvégei szomorú állapotúvá váltak; kiszélesedtek a peremek, ami hangproblémákhoz is vezetett. Ezeket a sípvégeket kiegyengették és új sapkákat készítettek rájuk. A Salicional 8’ sípjaira jellemző, hogy szűk keresztmetszetűek és arányosan hosszabbak a többieknél, ezért a nagyobbak állásukban elferdültek. A felújítás során a ferde sípokat kiegyenesítették. A szerkezeti hibák javítását és a szakszerű tisztítást követően kerülhetett sor a számunkra már hallható és a zenei folyamatban tapasztalható hangkép kialakítására, a hangolásra és az intonáció beállítására.

Nagy örömet és a liturgia iránti tiszteletből fakadó további ajándékokból keletkező értéknövekedést jelent, hogy Országh Sándor 1894-ben épült acsalagi orgonája a szent cselekményeknek, valamint a hívők művészi, lelki és kulturális igényeinek megfelelő minőségben, eredeti zenei és műszaki állapotában szólalhat meg, Szabó András és Szarka György soproni orgonaépítők lelkiismeretes és magas színvonalú munkájának köszönhetően.

Maróti Gábor
 

 

 

2020. Halottak napján emlékezve a közelmúltban elhunyt testvéreinkre is:

Maróti Gábor: avec Vous. A hangfelvételt készítette és előadta Benedek András a Kőbányai Szent László Templom Rieger (op. 664) orgonáján. 2020. 10. 31.

A kotta letölthető innen, vagy a Kották menüpont alól.

Halottak napja - Ments meg engem Uram - 1895

Nagyon régóta foglalkoztatnak a régi énekeskönyvek, főleg, amikben orgonakíséretek is találhatóak. Érdeklődve figyelem a kíséretek harmonizációját, és természetesen azokat az énekeket is, amik mára már nem szerepelnek az aktuális énekeskönyvek oldalai között. Szerencsére jópár régi kötetet sikerült begyűjtenem, melyeket - bevallom - használok is. Terveim közt szerepel a bennük lévő énekekből többféle válogatás közreadása is, átalakítva a mai hangnemi és ritmikai viszonyokra.

Ízelítőnek arra gondoltam, hogy Halottak napja miatt a Ments meg, engem, Uram kezdetű szenténeket adom közre. Ajánlom, pusztán csak a harmóniák miatt is, melyhez meg kívánom jegyezni, hogy csak néhány évtizeddel vagyunk a Szent vagy, Uram előtt.

A kötetről:

Gyászmise-énekek; 1895-ben adták ki a kötetet Kun-Félegyházán. Csima István állította össze, 176 oldalas.

A 169. oldalon található a Magyar libera címmel a Ments meg, engem, Uram kezdetű ének, g-mollban.

A mai viszonyra átdolgozott kotta letölthető innen, vagy a Kották menüpontra kattintva.

Eduardo Bottigliero Requiem-jének magyarországi bamutatójára elkészült a plakát.

Aki el tud jönni, szeretettel várjuk!

A cecíliánus mozgalom célja az egyházzenei gyakorlat megtisztítása és felvirágoztatása. Dél-Olaszországban e reform első szószólója Eduardo Bottigliero (1864-1937) olasz pap, zeneszerző és orgonaművész volt. Nagy számú vokális és hangszeres kompozíciói között találunk világi és szakrális műveket is. A neves kiadó, a milánói Ricordi is jelentett meg műveiből.

A nápolyi szemináriumban tanult, 1890-ben szentelték pappá.

A szakrális zene reformjának hirdetője, mind zeneszerzői munkássága, mind szaklapokban megjelent írásai által.

Azon munlkálkodott, hogy a liturgiából megszüntesse a profán zenei hatásokat, és a gregoriánus elvek szerinti zene kerüljön a helyére a múltba való visszatérés jegyeként.

Nápolyban fiúkórust alapított (1902), mely számára a követendő példát a Solesme-i apátság gregorián éneklését jeölte ki.

1907-ben a nápolyi bazilika orgonáját tervezte meg, majd felügyelte az építését.

1908-ban az Egyesült Államokban való tartózkodása alatt kiadott egy művét kiadta a New York-i J. Fischer & Brothers kiadó: Missa a Honorem S. Rosae Virginis Limanae. Ez már a 60-as opusa volt a szerzőnek.

Porticiben, ahol élt, a plébánia archívumában őrzik kéziratait, kottáit.

Eduardo Bottigliero műveit - tapasztalataim szerint - hazánkban nem ismerik. Éppen ezért gondoltam megemlíteni, hogy Messa da Requiem-jét 2020. november 1.-én, a Kőbányai Szent László Templomban 18 órától a Schola Liturgica de Kőbánya (vez. Benedek András) énekli, orgonán közreműködik Kissné Baranyai Éva.

A mű tételei a szentmise megfelelő helyén szólalnak meg. Kivéve a Sequentia-t, mely most nem a Tractus-t követi, hanem a szentmisét: a szentmise után Halottak napja előeste lévén imádság lesz a meghaltakért, ott hangzik el a Sequentia.

A hívő ember számára nem értelmezhető a találkozás nélküli liturgiaesemény. A szertartásoknak két egymással összefüggő célja van: a résztvevők felemelése és az ünnepelt isteni jelenlétet kinyilvánító imádat kifejezése.

Mindkét réteg az embert szolgálja, ugyanis a katabatikus karakter érvényesül a könyörgésben és a hálaadásban egyaránt, ezért a liturgiában ki kell fejeződnie a megajándékozott személy örömének. A természetfeletti ajándékok tartalma általános értelmezésben a Teremtő jelenléte és a találkozási lehetőség. Ebben a folyamatban a részvételi igény nélkül értelmezhetetlen lenne a jelenlétre vonatkozó tanítás és tapasztalat, tehát logikusan és tényekre épülő alapelvként kell elfogadnunk a bekapcsolódás szükségességét, különben csak szemlélői lennénk a liturgiában megvalósuló eseménynek.

Az esemény realitásának személyes élménye nem liturgikus kérdés: ez az istenkereső magatartással jellemezhető ember hitének tárgya, amely változik, fejlődik és remélhetően beteljesül. A találkozás eseményéhez kötődő közösségi elem a szertartás szerkezetének olyan felépítése, ami hatékonyan lehetővé teszi a tartalom bevonó kifejeződését. A bevonó jellegből keletkezik az ünnepélyesség és részvételi lehetőség egyéni és közösségi igénye. A liturgia nem lehet annyira személyes, hogy kimerítse minden hívő egyéni érzelmi és hitre vonatkozó logikai igényét, de úgy kell megszervezni minden szertartást, hogy a hitkereső közösség a katolicitás egységében lehetőleg ugyanolyan vagy legalább hasonló színvonalú a találkozásban egyesülve, szeretetközösségként valósítsa meg a küldetésének lényegét jelentő imádatot.

Ebben a latreutikus folyamatban a liturgikus ének elsősorban és lényegileg nem az ünnepélyesség reprezentativitását kifejező egyik elem, hanem bizonyos esetekben a cselekménybe történő bekapcsolódás egyedüli eszköze. A liturgiatörténet során ez az eszközelem folyamatosan háttérbe szorult. Eleinte bizonyos műfajok kizárólag akcentuális jelleggel hangozhattak el (emelt hangú kantilláció, imatónus formájú előadás) és ritka kivételnek számított, ha a homílián kívül beszédhangon szólaltak meg, még a szentírási részleteket és magát az eucharisztikus narrációt is énekelték. Később a művészi színvonal emelkedésének érdekében specializálódtak az előadási feladatok, ezért a korai „tömegdal” jelleget felváltotta a professzionalitás, amely a részvételi minőség csökkenését eredményezte.

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus célja, hogy ne a zene abszolutizálásával, hanem alkalmazásának kiterjedési lehetőségeivel érjük el, hogy a közösség az énekléssel és általában a zenei eszközalkalmazással mélyebben és módszertanilag közvetlenebbül legyen képes a liturgikus cselekménnyel való tartalmi érintkezésre. Ennek érdekében (az adott terület lelki igényeinek és hagyományainak figyelembe vételével) nyitottnak kell lennünk valamennyi értékhordozó és követhető zenei stílus, valamint forma befogadására és szakmailag helyes alkalmazására.

Maróti Gábor

forrás: hitvallas.hu

A liturgiában megjelenő népének keletkezésének formatörténeti körülményei

Az ószövetségi istentiszteleti kultúrából kilépő ősegyház első irataiban és az újszövetségi levelekben rögzített tény, hogy a keresztények énekekkel töltötték meg a miseliturgiát.

A kornak megfelelő, minden bizonnyal szűk hangkészlettel rendelkező, kevésbé differenciált és figuralitásában egyszerű megoldásokat alkalmazó zenei szerkezeteket feltételezhetünk, azonban a liturgia méltóságához és a természetfeletti találkozáshoz illő és a közösség számára közvetlenül megközelíthető anyagról volt szó. Szerkezetében és a hangzó elemek szintjén ezt az ősi monódikus (egyszólamú) zenei réteget nem helyezhetjük analógiába a mai énekekkel, de liturgikus szerepük és a cselekményeket kísérő érzelmi hatásuk megegyezett velük.

A szertartási pozíció formatani megközelítésében a korai liturgikus kultúrában nem különböztetjük meg a műfaj szempontjából a proprium és ordinárium tételeket, ugyanis ez a halmazelméleti formatartalom később keletkezett. A liturgikus ének kifejezés az ősegyházban valamennyi zenei formát magában foglalta; tehát ide soroljuk a nép „felkiáltásait” (akklamációk, zenei közbevetések, dialogikus reakciók, válaszok), az igeliturgiában elhangzó olvasmányok közötti énekelt zsoltárokat, a szentáldozási körmenet alatt alkalmazott korai hálaadó himnuszokat és a záró dicsőítéseket. A formatani szempontrendszer ebben a zenetörténeti rétegben a hangjegyírás megjelenésének hiánya miatt több információt biztosít, mint a dallamanyag. A bevezető introitus és az áldozati adományok előkészítésekor előadott ének kezdettől fogva ünnepélyesebb és zenei szempontból tartalmasabb volt az egyéb akcentuális bővítményekkel szemben, ezért ezt a két pozíciót kezdték el először átvenni a néptől azok a liturgiában jártas szakemberek, akik már nem elsősorban a rituális gyakorlatban érintkeztek az énekelt anyaggal, hanem a képzésük során tettek szert arra a zenei műveltségre és készségre, ami az első differenciált liturgikus repertoár kialakulásához vezetett. Ez az intézmény a schola cantorum volt és az itt élő, dolgozó, tanuló emberek váltak az istentiszteleti kultúra első képzett szakembereivé.

A népének modern, köznyelvi értelmezési tartalma ebből a nagyjából 7. században kezdődő funkcionális szerepkettőzésből indult ki: a liturgiában részt vevő személyek közül egyesek elkezdtek olyan esztétikai és szakmai színvonalú, ünnepélyességében és méltóságában emelkedettebb zenei készletet alkalmazni, amelyet a többség (a nép) már nem tudott és valószínűleg nem is akart megközelíteni. Ez a helyzet nem eredményezte a nép bekapcsolódási lehetőségeinek csökkenését, de hozzájárult ahhoz, hogy a szertartási szerepek értelmezésében már kevésbé érvényesült a kezdeti közvetlenség és a közösségi intimitás hitélményéből kiinduló spontán kreativitás, ami egyébként lehetetlenné tette volna a magas színvonalú és fegyelmezetten szervezett zenei kultúra fejlődését; ugyanis a zenei műveletek minden liturgiatörténeti rétegben egyaránt felkészültséget, valamint pontosan tervezett és végrehajtott részfeladatok összehangolását kívánják.

Maróti Gábor

Illusztráció: Museo Provinciale Campano di Capua (sagrestia), forrás: http://ancientrome.ru/

Ma, Keresztelő Szent János születésének főünnepe van.

Készítettem egy kisfilmet a szolmizáció kialakulásának történetéről.

Ha érdekli, hogy hogyan függ össze, megtekintheti a filmet a YouTutube-on, ezen a linken.