A Musica enchiriadis 9. századi teoretikus zeneelméleti traktátus mellett a többszólamúságot dokumentáló Scolica enchiriadis jelzetcímű forrást is érdemes figyelembe venni. Ez a munka három személy fiktív párbeszédén keresztül mutatja be és kommentálja a hasonló időben keletkezett Musica enchiriadis című traktátust. Annak ellenére, hogy az említett alapforrás magyarázataként keletkezett, terjedelme eléri annak háromszorosát.
Ez a mű is anonim szerzőségű, bár a 20. század közepéig a zenetörténeti tanulmányokban elterjedt az a nézet, miszerint a szerzője a 850 körül született Hucbaldus bencés szerzetes, hagiográfus, zeneszerző és költő. Arra fény derült, hogy nem ő a szerző, de egyházzenei forrásközlőként mégis jelentős a személye. Több kora-középkori anonim zeneelméleti írást (Communeratio brevis , Alia musica) is neki tulajdonítanak, de ezek szerzősége egyelőre nem állapítható meg biztosan. Születése után nem sokkal az Elnone-apátságba került, ahol nagybátyja Milo magiszter volt a scholasticus (vezető tanítómester, a schola cantorum irányítója) és a 11. századi életrajzíró információja alapján nagyon sikeresen haladt előre a quadrivium tudományain belül különösen a matematikában és a zenében. Életének érdekessége, hogy a hét szabad művészet elsajátításában elért eredményei miatt kellett elmenekülnie a számára otthont adó kolostorból, ugyanis rokona a scholasticus magiszter a fiatalon Szent András apostol tiszteletére komponált himnuszának népszerűsége következtében annyira féltékennyé vált, hogy lehetetlenné tette a további életét; ezért a Párizstól délkeletre fekvő Nevers város püspökétől kért menedéket. Később megbékélt nagybátyjával és 872-ben visszatért a kolostorba, ahonnan 883-900 között távozott, majd 900-tól haláláig, 930-ig folyamatosan ott tartózkodott. Ezekben az évtizedekben alkotta meg zenei traktátusait, melyekben a kor zeneelméleti ismereteit foglalta össze. Egyetlen címmel ellátott és biztonságosan neki tulajdonítható zeneelméleti műve a De harmonia Institutione, amely 880 körül keletkezett és elsősorban Szent Ágoston, Anicius Manlius Severinus Boethius és Claudius Ptolemaios zenei teóriái hatottak rá, amelyek általában a zene és a matematika elméleti kapcsolataival, törvényszerűségeivel foglalkoznak. A többszólamú zenéről nem újdonságként számol be, hanem az alkalmazott gyakorlat szabályait kívánja összefoglalni azzal a céllal, hogy a korban alkalmazott organum purum technikai elv megfelelően érvényesüljön a liturgikus szertartások zenei szolgálatain.
A Scolica enchiriadis zeneelméleti traktátus amellett, hogy Cassiodorus és Ágoston zenei teóriáit idézi, a mássalhangzó intervallumviszonyok (zenei hangkapcsolatok melizmatikus típusai) monochord-rendszerét (’egyetlen húr’) ismerteti meg. Ez az ókori matematikusok által alkalmazott módszer egy kifeszített húr és az alatta található akusztikus doboz közötti rezonanciavizsgálatra szolgált. A húr hangzó szakaszát az alatta elhelyezett híddal manipulálták és a keletkezett módosult hang matematikai viszonyait összefüggésbe helyezték a húrhosszal. A középkori többszólamúság kiindulópontjaként ismert organum-technika ebből a monochord hangrendszerből kiindulva határozta meg azokat a zeneelméleti törvényszerűségeket, amelyek a korai zeneszerzés-technikákat egészen a reneszánsz korszak elejéig befolyásolták.
Dr. Maróti Gábor