A Trienti zsinat egyházzenei reformja és a római iskola, 2. rész
2022.05.30 Az egyházi zene általánosan jellemző identitáseleme elsősorban nem formatani vagy stíluselméleti kérdés, hanem a liturgikus cselekménnyel fennálló szoros kapcsolat. Ez jellemzi a katolikus liturgiatörténet valamennyi zenei korszakát, így a római iskolát is.
A ’cantus gregorianus’ és a ’polyphonia sacra’ összekapcsolása nem mesterkélt, hanem logikus lépés volt a 16. században annak ellenére, hogy a gregoriánra eredetileg kevésbé jellemző a többszólamúság, később pedig nem a gregorián repertoárképződés során készültek a polifónikus tételek. A liturgikus cselekmények megjelenése a latreutisztikus modell (imádat, hódolat, hálaadás, bűnbánat, irgalom kérése stb.) általános jellemzői miatt ünnepélyességet kíván, ami zeneszerzés-technikai szempontból nem stílusorientált, hanem eszközalkalmazás kérdése, tehát az adott korszak függvényében kialakítandó ábrázolási szándék teljes mértékben képes a korstílus fenntartásával valamennyi liturgikus szükséglet (pl. ünnepélyesség, méltóság) kielégítésére.
A trienti zenei reform nyomán megfogalmazott általános alapelvek: dignitas, gravitas, sanctitas (méltóság, komolyság, szentség) a II. Vatikáni zsinatot és a korábbi egyházzenei elveket egyaránt meghatározták. A római iskola elnevezést az a tény alapozta meg, hogy a zenetörténeti szempontból jelentős zeneszerzői csoport tagjai szinte valamennyien a pápai schola cantorum énekes tagjai voltak és tevékenységük Róma városához kötődött. Nem iskolateremtőként, hanem zeneszerzőként legjelentősebb mestere Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525-1594) volt. Őt tekintik a stile antico ecclesiastico grave stílusmodell legfontosabb alkotójának és munkássága jelenti a vokális polifónia csúcspontját. Technikájára jellemző a szólamok önállósága mellett a dallamok könnyen és jól énekelhető hangkapcsolati megoldásai, a nyugodt ritmusképletek kidolgozása, konszonáns teljes hármashangzatok alkalmazása, sok II., III. és VI. fokú mellékhármashangzat használata, és mindig előkészített, óvatos disszonanciakezelés. A tenorban elhelyezett cantus firmus téma gyakran közvetlenül gregorián dallamot foglalkoztat.
Palestrinán kívül több szerző is jelentős életművet hagyott hátra, megalapozva a római iskola későbbi hatását, rájuk is jellemző a franko-flamand polifónia, az a’capella stílus és a gregorián témaalkalmazás. A trienti zenei reform nem tiltotta a figurális megoldásokat, de kiemelten követelte a szöveg megfelelő érthetőségét, ezért a szerzők abban az esetben amikor sűrű szövegeket kellett megzenésíteni, a preferált polifonikus modellt homofon szerkesztésre váltották annak érdekében, hogy a szólammozgások ne nehezítsék meg a szavak felismerését a hallgatók számára. Az egyházi zene reformjával együtt megtörtént a teljes gregorián repertoár átértelmezése is, ami egy olyan kritikai kiadás (Editio Medicea, 1614) létrejöttéhez vezetett, ami 1907-ig meghatározta a liturgia használatában a gregorián stílus hangzását. A szent zene figuralitását Jacobus de Kerle (1531-1591), Preces speciales című, 1561-ben keletkezett munkája által megfogalmazott elvek határozták meg. A római iskolára jellemző kifejezési méltóság szolgálatában Palestrina előtt nagy érdemeket szerzett Costanzo Festa (1485-1545), Giovanni Animuccia (1520-1571) és Cristóbal de Morales (1500-1553) is.
Dr. Maróti Gábor
