A válaszos szerkezetek és a participatio actuosa
2023.06.12 A liturgikus zene történetére és irodalmának fejlődésére jellemzőbb az egységes megjelenés és stílus, mint a liturgiaeseményt fenntartó szerkezeti eszközelemrendszer szimbólumrendjére. A gregorián monódia, a zsoltárkantilláció, a himnuszirodalom és az ordináriumképződés műfajtörténeti és stílusegységben kibontakozva fejlődött, míg a liturgiacsaládok a 16. századig önálló és párhuzamos módon képződtek. A zenei nyelv esztétikai és alkalmazási (befogadási) kultúrája átfogóbb módon vált sajátjává az európai liturgiának, (hasonlóan a latin nyelvhez) mint a gesztikuláció és az eszközalkalmazás; ezért a nyelv és a zene jelentette évszázadokon keresztül a liturgia megjelenési egységének a fórumát.
A közös és nyilvános istentisztelet megkívánja a funkcionális egységet. A kollektív szertartásvégzéshez szükség van az együttmozgás és közös szövegmondás kereteire, ezért az önállóan fejlődő rítusközösségek liturgikus rendjében szükségszerűen kialakultak az együttműködés műfaji és szerkezeti keretei. A közös szertartásvégzés nemcsak csoportdinamikát, hanem gondolategységet és szimbólumértelmezési rendszert is eredményezett. A felolvasott szakaszok és az énekek jelentették a jelrend közvetlen gondolatszerkezetét, ezért a liturgiaszervezés feladatává vált a szöveg és ének egységes alkalmazási lehetőségének a kialakítása.
A tevékeny és tudatos bekapcsolódás a közösségi istentisztelet értelmezési kritériuma. A liturgia nem passzív gyógyulás vagy szemlélve csodált mágia (Casel), hanem személyek egysége és gondolatközössége. A jelrend funkciója és alkalmazott értelmezése érdekében a szövegek keretében közölt gondolatok elmélyítéséhez bevonták a szertartásokba az Ószövetségből már hagyományosan ismert antifonális szerkezetrendet. A szertartásirodalmat elmélyülten tartalmazó Számok és Leviták Könyve részletesen beszámol az ókori izraelita kultuszban használt váltakozó keretszerkezetű zsoltárkantilláció-típus alkalmazási módjáról. A keresztény liturgia ezt az előadási struktúrát vette át a zsidó hagyományból, amikor a válaszos szerkezeteket kifejlesztve lehetővé tette a jelenlévő nép számára az antifonális bekapcsolódás lehetőségét az éneklésbe. Ma leginkább az introitus és communio esetében, valamint a válaszos zsoltárok előadásánál használják ezt a szerkezetet, de az ordináriumot kivéve valamennyi énekelt műfajnál lehetséges ez a formaalkalmazás, függetlenül a foglalkoztatott zenei elemek stílusától. Gyakorlati szempontból azért válhat hasznossá az antifonális és más válaszos szerkezetek használata, mert míg egy gregorián monódia vagy egy koráldallam, népének, himnusz stb. hangképletének felidézéséhez és előhívásához sok időre és tapasztalatra van szükség (pl. 4 sor, 8 szótag, vagy 6-8 sor 8-12 szótag hangkombinációi); a válaszos szerkezet esetében a kevés hangból és rövid szöveggel szervezett választ a tapasztalatlan és zeneileg kevésbé fogékony rítusalany is képes a liturgikus együttlét megfelelő színvonalán előadni, ezzel bekapcsolódva a szertartás cselekményeibe.
Dr. Maróti Gábor
