Az ádventi liturgikus szín eredete
2020.12.05
Az Egyház liturgiáját elsősorban a kinyilatkoztatás határozza meg, azonban a megváltoztathatatlan alapelemek az emberi közeg igényei által alkalmazott keretek között működtetik a szertartások lényegi dinamikáját. Az együttes ünneplés nemcsak pontos fogalmak közlésére alkalmas nyelvet igényel, hanem olyan egymás számára egyértelmű képzetek közös társítási folyamatait is, amelyek a nyelvhez hasonló gondolkodási és kommunikatív folyamatokat eredményeznek. A korai liturgiákban nem volt jellemző a meghatározott színrend alkalmazás, inkább az öltözékek szabása, típusa és anyaga hordozta a szimbolikus üzenetet. A római liturgia aranykorától kezdett elterjedni a bíbor különféle árnyalatainak használata, de ezeket sem időszakokhoz kötötték, hanem a kultikus tartalom fontosságára utaltak velük.
A színek később az erkölcsi és tipológiai allegorizálás módszertanával nyertek jelentést, valamint a kiemelkedő ünnepek esetében közvetlenül a krisztusi történetek tartalmával összefüggésbe helyezett jelentés-tulajdonítások nyomán rögzült egy-egy szín (áldozat-piros, feltámadás, fény – fehér). Jelenleg viola színben, a köznyelvi szóhasználattal lila színnel jelöljük az ádventi időt. Felmerülhet a kérdés, hogy mi kapcsolja az ádventi szimbolikát a nagyböjti bűnbánati színrendhez.
Az ádventi időszak több, mint fél évezreddel megelőzte a színkánon 13. századi centrális fejlődését, azonban komoly történeti előzményei vannak a bűnbánati jelként ismert jelenlegi liturgikus színhez fűződő teológiai kapcsolatának. A római ádvent a 6. század végi forrásokban jelenik meg. Ekkor Urunk megjelenése volt a megtestesülés ünnepkörének csúcspontja és az ádventi előkészület gondolatmenete elsősorban az emberek közé érkező Megváltó történelmi eseményére irányuló öröm köré szerveződött. A római ünneplést időben megelőző gall rítuscsaládban az Epifánia a Húsvéthoz hasonló keresztelési esemény volt, ezért a nagyböjti felkészülés megközelítő analógiájaként november 11-től negyven napra terjedő bűnbánati időszak keretében történt az ádventi előkészület liturgikus megjelenítése. Ez a szemléletbeli különbség arra vezethető vissza, hogy a gall rítuscsaládok kialakulását egy olyan ír misszió alapozta meg, amely Krisztus második eljövetelének eszkatologikus eseményére koncentrált, tehát a római Sacramentarium Gregorianum örömteli ádventi hangulata szép rituális ritmikában alkot lelki harmóniát a gall eszkatologikus készülettel, aminek az a jelenlegi kézzel fogható szimbolikus eredménye, hogy az ádventi liturgia színét az aktuális gyakorlatban az öröm és a megtérés gondolata határozza meg; így vált ádvent liturgikus színévé a lila, ezt kiegészítve a tetszés szerint választható rózsaszínnel. A gall visszafogottság fegyelmi szigorához képest a jelenlegi római rítus abban is az eredeti római hagyományt őrzi, hogy az ádventi liturgiákon Karácsonyig elhagyjuk ugyan a Gloria éneklését, de továbbra is előadjuk a Te Deumot és az Alleluját.
Maróti Gábor
