A középkori többszólamú egyházzene hangrendszere és első forrásai
2021.11.05 A Musica enchiriadis 9. századi teoretikus zeneelméleti traktátus mellett a többszólamúságot dokumentáló Scolica enchiriadis jelzetcímű forrást is érdemes figyelembe venni. Ez a munka három személy fiktív párbeszédén keresztül mutatja be és kommentálja a hasonló időben keletkezett Musica enchiriadis című traktátust. Annak ellenére, hogy az említett alapforrás magyarázataként keletkezett, terjedelme eléri annak háromszorosát.
A Scolica enchiriadis zeneelméleti traktátus amellett, hogy Cassiodorus és Ágoston zenei teóriáit idézi, a mássalhangzó intervallumviszonyok (zenei hangkapcsolatok melizmatikus típusai) monochord-rendszerét (’egyetlen húr’) ismerteti meg. Ez az ókori matematikusok által alkalmazott módszer egy kifeszített húr és az alatta található akusztikus doboz közötti rezonanciavizsgálatra szolgált. A húr hangzó szakaszát az alatta elhelyezett híddal manipulálták és a keletkezett módosult hang matematikai viszonyait összefüggésbe helyezték a húrhosszal. A középkori többszólamúság kiindulópontjaként ismert organum-technika ebből a monochord hangrendszerből kiindulva határozta meg azokat a zeneelméleti törvényszerűségeket, amelyek a korai zeneszerzés-technikákat egészen a reneszánsz korszak elejéig befolyásolták.
Dr. Maróti Gábor
A középkori egyházi zene többszólamú szerkezetalkalmazása
2021.10.21 A hangkapcsolatokat biztonsággal és ismételhetően felidézhető 11. századi lejegyzési kultúrát megelőző időt a középkori egyházi zenében részben a „rekonstruálható csend” korszakának tekintik (Craig Wright); másrészt a rendelkezésre álló zenetörténeti forrás (Musica enchiriadis) az elméleti rekonstrukción túl bizonyos teoretikus korlátokon belül lehetőséget nyújt a zenetörténeti valóság részleges megfigyelésére, felidézésére.
Mivel a Musica enchiriadis szerzőjét nem ismerhetjük, nehéz pontosan meghatározni a keletkezés dátumát, azonban a korai hagyomány megnevez bizonyos személyeket, akikhez megpróbálják a dokumentum keletkezését kötni. Ezeknek a forrásalternatívákra irányuló variánsoknak köszönhetően jól behatárolható az anyag 9. század végi keletkezése, mivel a megnevezett személyek (Szent Amandi Hucbaldus bencés szerzetes, zeneszerző, költő; a keleti ortodox és katolikus egyházban egyaránt szentként tisztelt Odo, Cluny második apátja [879-942] és Hoger, Saint Ludger apátja 898-902 között) ezt a korszakot határolják be. A 19 fejezetből álló zeneelméleti traktátus több más egyházzenei teóriát bemutató szakasz mellett kitér a nyugati zene első dokumentált többszólamú kísérleteire is. A polifonikus szerkezetalkotás szabályait ismertető traktátus (a forrás 10-18. fejezete) szövegéből tudjuk, hogy a munka nem módszeralkotást, hanem módszeralkalmazást tartalmaz; tehát egy már létező és megszilárdult gyakorlatot rögzít, ami arra a következtetésre nyit lehetőséget, hogy az ismertetett zenetörténeti forrás keletkezését megelőző évtizedekben már elkezdődött a többszólamúság egyházzenei gyakorlata.
A rendelkezésre álló hagyománytörténeti és zenei forrás alapján a 9. századtól dokumentált liturgikus többszólamúság szövegforrásai leginkább a szertartások által foglalkoztatott részletek (zsoltárok, antifonák, himnuszok és szentírási részletek); de nem kinyilatkoztatott szövegelemek tropizációs alkalmazásával is találkozunk. A Musica enchiriadis első szakaszában részletesen bemutatja a teljesen csak 1981-ben megértett és publikált (Raymond Erickson, The New Grove Dictionary of Music and Musicians) első európai hanglejegyzési séma (Dasia notatio) alkalmazását, mely számok és mássalhangzó intervallumok geometriai módszerrel történő hangkapcsolati összefüggéseire épülő elméleti segédletet tartalmaz; azonban ezzel a módszerrel csak a zenei memória előhívást segítő metódusát érték el, konkrét punktuális hangokra nem vezette az előadókat. A zenére jellemző, a dallam hangjai melletti másik alaptényező a hangok időbeli távolsága, a ritmus. Bármilyen többszólamúság csak a hangok és a ritmus pontos jelölésével vagy mnemotikus elmélyítésével valósítható meg, mivel több előadónak kell egy időben ugyanazokat a hangkapcsolatokat és szüneteket megszólaltatni. A Musica enchiriadis traktátus a Dasia notio mássalhangzó intervallumokban jelölt és bizonytalanul rögzített hangkapcsolati rendje mellett a metrikus periódusokat (ritmikai metódus) nem matematikai jelzetekkel (egész, fél, negyed, nyolcad) érzékelteti, hanem a szöveg deklamálásához fűz sebességre utaló utasításokat (morosius [lassabban], celerius [gyorsabban]), tehát sem a dallam, sem a ritmus nem tekinthető rögzítettnek. Ebben az előadástechnikai helyzetben a többszólamúság látszólag csak improvizatív vagy spontán módon keletkezhetett volna, azonban a zenetörténeti forrásban bemutatott hangrendszer (tetrachordum) keretein belül meghatározott organum-pontokhoz a hagyományos kvart, kvint és oktáv hangtartományban olyan mellékszólamokat komponáltak, amelyek a középkori egyházi zene első, szerkezetileg rögzített többszólamú megszólalását eredményezték.
Dr. Maróti Gábor
A középkor egyházi zenéjének kötetlensége és formaszilárdsága
2021.10.05 Az orgona tárgytörténete és liturgikus szerepe
2021.07.29 Az orgona szó görög etimológiája (organon) leginkább az ’eszköz’ kifejezéshez vezet vissza bennünket, tehát nem kifejezetten a mai hangszerképzetünknek megfelelő fogalmat tartalmazza. Az európai nyelvek ezt a görög szót vették át (angol organ; latin organum; francia orgue; német Orgel).
Hangszertípus alapján az aerofon hangkeltő eszközök közé soroljuk, mivel szinte valamennyi hangzó elem a levegő mozgásával rezonál, de a megszólaltatás kézzel és lábbal működtetett billentyűkkel történik. Az általános fogalomalkalmazás a kézzel használt billentyűzetet manuálnak, a lábbal mozgatott billentyűzetet pedálnak nevezi (mindkét szó a latin megfelelőből alakult ki).
A hangszer fejlődése a vallástörténet régmúlt időszakaiba vezet vissza. A mediterrán, főníciai hangszerelődöt korban jelentősen megelőzte a seng-nek nevezett ókori keleti aerofon instrumentum. Ezt a magyar terminológia szájorgonaként említi. A távol-keleten nemcsak kínai és japán, hanem indiai változatai is ismertek. A hangszertörténészek szerint közelebbi technikai kapcsolatot találunk a felfújható bőrzsákokkal működésbe hozott, pneumatikus elven működő orgonával, melynek nem szélládái voltak, hanem a zsákok légnyomása szólaltatta meg a sípokat, vezérlő elemek nélkül. Az európai régióban a hydraulis (víziorgona) elterjedésétől számítjuk az orgona történetének kezdetét, mert ez a hangszer már rendelkezik azokkal az alapelemekkel (szélláda, nyomás, összekötő szerkezet, billentyű, síp), amelyek a modern orgonára jellemzőek.
Az európai középkor zenetörténetét már jelentősen befolyásolta a regál, a portatív és a blockwerk. Ezek a későbbi barokk orgonát megelőző hangszertörténeti típusok technikai szempontból részben tovább érvényesültek az eszközfejlődés során. A portatív és a regál hordozható, nem jelentős súlyú és általában 40-nél kevesebb sípot tartalmazó, legtöbbször kézi fújtatású hangszerek voltak, kisebb nagyobb billentyűkkel. A regál kizárólag nyelvsípokat tartalmazott. Ezekből már fennmaradtak eredeti példányok is, míg a középkori blockwerkeket csak rekonstruálni tudjuk.
Ezt az időszakot (9-15. század) követően kezdődött az orgona fejlődése abba az irányba haladni, ami a jelenleg ismert zeneirodalmi és tárgytörténeti képzeteinket leginkább azonosítja a hangszer megjelenésével és hangképével. Magyarországon mind a négy említett korai orgonatípusra vonatkozóan rendelkezünk zenetudományi és tárgytörténeti információval. A manuállal és pedállal rendelkező barokk hangszerek általánosan elterjedtek az európai keresztény templomokban és jelentős mértékben hozzájárultak a liturgikus zene fejlődéséhez. Az orgonát tekintjük a szent zenében alkalmazott legméltóbb és legsokoldalúbb hangszernek, ezzel nem kizárva annak lehetőségét, hogy minden művészi tevékenység alkalmassá válhat a liturgia szolgálatára.
Maróti Gábor
Zenés áhítat Kőbányáról
2021.07.15
2021. július 16-án, péntek 18:30-kor folytatódik az idei Zenés áhítatok sorozat a Kőbányai Szent László Templomban.
Riesz Domonkos újsmisés atya elmélkedései között dr. Maróti Gábor atya, a Győri Egyházmegye zeneigazgatója fog orgonálni. Elhangzanak Walter Galpin Alcock anglikán zeneszerző és Maróti Gábor művek.
Tervek szerint a YouTube-csatornán is közvetítünk élőben.
Vasárnapi zsoltár
2021.07.13 Elnézést, ez egy rendhagyó bejegyzés lesz.
Előkerült nemrég az eszperente nyelv, és újra kedvet kaptam, hogy így beszéljek.
A következő vasárnapi zsoltárt (Az Úr nékem pásztorom...) nagyon szeretem, igaz, én a régebbi magyar fordításával szoktam énekelni.
Tegnap nekiültem, és "lefordítottam" eszperente nyelvre.
Aki szeretne egy kis derűt a mai napra, olvassa el nyugodtan.
András
A nagyböjti liturgia dicsőítő élményrétege a traktus
2021.03.31 A szent liturgia szellemiségével összeegyeztethetetlen lenne olyan időszakot elképzelni, amelyben a szolgálat nem tekinti alapvető céljának a dicsőítést. A szertartások kultikus lapkategóriája a hódolat közös kifejezése és a hálaadás. A szent nagyböjti idő is fenntartja ezt az istentiszteleti tipológiát, amely a szent szövegek összefüggésében elsősorban a zenei elemekben valósul meg.
A közösség szimbolikusan bűnbánati rituális viselkedése a liturgiaeseményben megszakítás nélkül folytatja az anabatikus dialógus hálaadó folyamatát, amely a keresztény egyházzene talán legősibb melizmatikus formáját foglalkoztatja. A gregorián repertoárban a hangkapcsolatok dísztettségének mértéke leginkább a szótag-hang aránytényezőjében a hangok száma. A traktus ebben az esztétikai viszonyban egy magasrendűen díszített műfaj, amely egyes feltételezések szerint a zsinagógai istentisztelet zenetörténeti rétegéig nyúlik vissza. Grocheo terminológiai meghatározása szerint „ex versibus aggregatus” (csatlakozó versekből összetett) felépítésű szövegfolyamat, mely a 11. századtól énekes csoportok professzionális megszólalásában fejlődött, azt megelőzően az ’ordines romani’ (római liturgikus rendtartás) antik forrásai alapján a pápai stációs misék esetében egyéni előadásmódot feltételezünk; később a schola cantorumok vezetőjének jellemző feladataként (Hucke). A magyar liturgiatörténet egyik ezzel összefüggő értéke a tétel előadásának gyermekek részéről történő bevezetése, ami egyre szélesebb körű közösségi bevonódás folytatásában teljesedik ki. A traktusok szövege szinte minden alkalommal zsoltár, míg a húsvéti vigilia és a nagypénteki szertartás során ószövetségi kantikum.
A responzorális előadásmód egyházzenei prioritásának terjedésekor a traktus mint előadói gyakorlat elveszítette a dicsőítő műfajokkal való korábban természetes kapcsolatát és a nagyböjti időszakban vált általános zsoltározó zenei formává. Ez a díszítésekben gazdag hangkapcsolatokat alkalmazó képletsorokból álló zene az egyik legszabályosabb és fegyelmezettségének köszönhetően könnyen tanulható gregorián műfaj a mai liturgikus gyakorlatban a nagyböjti szertartások során a tevékeny részvételhez elengedhetetlen dicsőítő élményréteget tartja fenn és teszi lehetővé a rítusalanyok számára.
Maróti Gábor
Urunk születésének hírüladása liturgikus szövegelemzése
2021.03.26