A győri székesegyház orgonatörténete
2021.03.01
Dr. Maróti Gábor PhD, egyházmegyei zeneigazgató: A győri székesegyház orgonatörténete
Bevezetés
Az orgona tárgytörténete és liturgikus szerepe
Az orgona szó görög etimológiája (organon) leginkább az ’eszköz’ kifejezéshez vezet vissza bennünket, tehát nem kifejezetten a mai hangszerképzetünknek megfelelő fogalmat tartalmazza. Az európai nyelvek ezt a görög szót vették át (angol organ; latin organum; francia orgue; német Orgel). Hangszertípus alapján az aerofon hangkeltő eszközök közé soroljuk, mivel szinte valamennyi hangzó elem a levegő mozgásával rezonál, de a megszólaltatás kézzel és lábbal működtetett billentyűkkel történik. Az általános fogalomalkalmazás a kézzel használt billentyűzetet manuálnak, a lábbal mozgatott billentyűzetet pedálnak nevezi (mindkét szó a latin megfelelőből alakult ki).
A hangszer fejlődése a vallástörténet régmúlt időszakaiba vezet vissza. A mediterrán, főníciai hangszerelődöt korban jelentősen megelőzte a seng-nek nevezett ókori keleti aerofon instrumentum. Ezt a magyar terminológia szájorgonaként említi. A távol-keleten nemcsak kínai és japán, hanem indiai változatai is ismertek. A hangszertörténészek szerint közelebbi technikai kapcsolatot találunk a felfújható bőrzsákokkal működésbe hozott, pneumatikus elven működő orgonával, melynek nem szélládái voltak, hanem a zsákok légnyomása szólaltatta meg a sípokat, vezérlő elemek nélkül. Az európai régióban a hydraulis (víziorgona) elterjedésétől számítjuk az orgona történetének kezdetét, mert ez a hangszer már rendelkezik azokkal az alapelemekkel (szélláda, nyomás, összekötő szerkezet, billentyű, síp), amelyek a modern orgonára jellemzőek.
Az európai középkor zenetörténetét már jelentősen befolyásolta a regál, a portatív és a blockwerk. Ezek a későbbi barokk orgonát megelőző hangszertörténeti típusok technikai szempontból részben tovább érvényesültek az eszközfejlődés során. A portatív és a regál hordozható, nem jelentős súlyú és általában 40-nél kevesebb sípot tartalmazó, legtöbbször kézi fújtatású hangszerek voltak, kisebb nagyobb billentyűkkel. A regál kizárólag nyelvsípokat tartalmazott. Ezekből már fennmaradtak eredeti példányok is, míg a középkori blockwerkeket csak rekonstruálni tudjuk.
Ezt az időszakot (9-15. század) követően kezdődött az orgona fejlődése abba az irányba haladni, ami a jelenleg ismert zeneirodalmi és tárgytörténeti képzeteinket leginkább azonosítja a hangszer megjelenésével és hangképével. Magyarországon mind a négy említett korai orgonatípusra vonatkozóan rendelkezünk zenetudományi és tárgytörténeti információval. A manuállal és pedállal rendelkező barokk hangszerek általánosan elterjedtek az európai keresztény templomokban és jelentős mértékben hozzájárultak a liturgikus zene fejlődéséhez.
Az orgonát tekintjük a szent zenében alkalmazott legméltóbb és legsokoldalúbb hangszernek, ezzel nem kizárva annak lehetőségét, hogy minden művészi tevékenység alkalmassá válhat a liturgia szolgálatára.
A győri székesegyház középkori és kora-barokk orgonatörténete
A magyarországi hangszertörténeti emlékek vonatkozásában időben alapvető elválasztó vonal az 1241-42 és 1285-ben lezajló tatárjárás, ami feltételezhetően olyan mértékű pusztítással járt, ami biztosan megsemmisített vagy megrongált minden középkori hangszert (lásd Rogerius kanonok, Siralmas ének). Nem tekinthetjük kiártnak, hogy a 11. század elején épült győri székesegyház rendelkezett a korra jellemző orgonával (Szigeti Kilián az 1254-63 között szolgáló II. Omodé püspök egyházkormányzatához társítja az orgonatörténet győri kezdetére irányuló óvatos feltételezését), azonban zenetörténeti adattal alátámasztott módon (középkori káptalani számadáskönyv, Házi Jenő, Bedy Vince) csak azt jelenthetjük ki biztosan, hogy Bakócz Tamás püspök (1486-94) idején már létezett egy orgona a székesegyházban. Ez a hangszer a korra jellemző instrumentális adatok alapján többféle is lehetett. Az európai analógiák alapján talán kizárhatjuk, hogy ez egy hydraulis lett volna, mert ezek templomi liturgikus alkalmazásáról nem rendelkezünk regionális zenetörténeti adattal (R. Lunelli), azonban a 15. században már nemcsak a regiszter rekeszek nélkül épített nagy blockwerkek léteztek (az alaphangot, annak kvintjét és oktávját és a kvint oktávját valamennyi sorban egyszerre megszólaltató progresszív sípbőségű korai orgonák, pl. Halberstadt, Magdeburg, Lübeck); hanem önálló regisztermegszólaltatást lehetővé tevő, akár függesztett mechanikával a manuál alsó hangjait lábbal megszólaltatható pedállal (első ilyen hangszer Sundre auf Gotland 1370-ből) épült orgona is elképzelhető. A győri orgona építéstörténetére irányuló zenetörténeti hipotézist árnyalja az a tény, hogy Szathmáry Ferenc püspök 1508 előtt egy orgonát hozott az általa, védőszentje tiszteletére épült kápolnába. Ebből két következtetést állíthatunk fel. Vagy egyszerre két orgona állt a székesegyházban (Szigeti Kilián ezt feltételezi), vagy hangszercsere történt. Ebben az esetben az első orgonát valószínűleg nem a 15. század legvégén építették, hanem évtizedekkel korábban, mivel a cserét elsősorban az elhasználódás indokolhatta volna. A hangszer(ek) az 1592-ben történt vizitációs jegyzőkönyv szerint még biztosan létezett.
A kora-barokk zenetörténeti időszakkal párhuzamosan Győr végvári ütközetek helyszíneként ismert és ez a helyzet meghatározta az orgonatörténeti körülményeket is. A 16. században épült (egyik) orgona létezéséről közvetett információnk van: a káptalan és az ordinárius közötti kánonjogi, vagyonkezelési szervezés pontatlansága miatt előfordult, hogy az orgonista nem jutott a javadalmához, ezért a leírások szerint volt olyan alkalom, hogy nagy ünnepen nem szólt a templom orgonája (Bedy). A feltételezhetően blockwerk típusú késő-középkori hangszer a 17. században zeneirodalmi és hangszerkezelési okok következtében már olyan szinten elavult és használati alkalmazásában talán elméletileg is megközelíthetetlen állapotúvá vált, hogy minden körülmény és zenetudományi információ azt támasztja alá, hogy a 17. század harmadik harmadában megtörtént a hangszer cseréje. Ez az első tudományos adattal dokumentált orgonaváltás a győri székesegyház történetében. Bedy Vince forrása (Szabados B.) alapján ezt a hangszert Sennyey István boszniai, majd váci, veszprémi, végül 1630-35 között győri megyéspüspök szerezte be 1635 előtt és 1688-ban még állt („kísérte az éneket az a kellemes hangú orgona, melyet Sennyey vett Augsburgban” vö. Szabados B.). Ezzel a hangszerrel kezdődik a győri székesegyház kora-barokk orgonatörténete.
A győri székesegyház jelenlegi orgonájának története
Piláti Lipót kanonok kéziratos történeti munkájából biztosan tudjuk, hogy a 18. század első harmadát követően a székesegyház karzatán két orgona állt, azonban nem ez az egyetlen forrás, ami hitelesen dokumentálja a második, barokk orgona létezését. A középkori hangszerépítés technikájával készült régi blockwerk a 17. századra alkalmazáson kívül volt, majd dokumentációjának megszűnik a forrásfolytonossága. Ebből a tényből is következtethetünk arra a hangszerépítészeti stílusra, amit a kora-barokkból kilépő javabarokknak tekintünk, tehát megállapítható, hogy a 17. század után a székesegyházba telepített hangszer a templom első barokk orgonája volt. Ez a méretében kis hangszer történetileg összefügg a könnyező kegykép győri kultuszával, ugyanis erre való tekintettel, a kultusztárgy templomhajójába egy liturgikus alkalmazásra szánt barokk orgonát vásároltak. A kegykép csodája 1697-ben történt. Egy 1747-ben keletkezett dokumentum arról számol be, hogy ezt a kisebb orgonát egy 1721-ben elhunyt éneklőkanonok építette.(vö. Károlyi L.) A főpap 1699-től volt a káptalan tagja, tehát a hangszert biztosan a képcsodát követően vásárolták, kifejezetten a kultusz liturgikus színvonalára való tekintettel. A források nem egyértelműek az adományozó személyével kapcsolatban és az építő mester személyéről sincs zenetudományi adat.
Érdemes és tárgytörténeti szempontból szükséges kitekintenünk a korabeli európai orgonaépítés párhuzamos fázisaira. A 15. században jelent meg a nyugat-európai régióban a hátpozitív, amely egy a központi szekrénytől elkülönült principálblokk, fuvolák és nyelvek megszólaltatását tette lehetővé. Daniel van der Distelen 1510-ben már olyan orgonát épített, amelynek hangzásszerkezeti bontásban elkülönített működési egységei voltak. Az első jelenlegi zenetudományi dokumentáció által módszertanilag is helyesen rögzíthető 3 manuálos orgona 1550 körül épült Franciaországban (Jean Bondifer); valamint érdekes orgonatörténeti tényként meg kell jegyezni, hogy az angol Th. Mace 1676-ban már redőnyszekrényt épített (legalábbis redőnyszerkezetet biztosan), tehát megállapíthatjuk, hogy a győri székesegyházban és általában Magyarországon az orgonák építéstörténeti fázisai a 18. századig nem állíthatók párhuzamba a nyugat-európai műszaki és zenei megoldásokkal; ezért nem feltétlenül érdemes komolyan venni azokat a tudományosan megalapozatlan hipotéziseket, amelyek arra irányulnak, hogy a Sennyey-féle ’nagy’ orgona (240-290 síp) autonóm pedállal rendelkezett volna (a függesztett megoldás már a blockwerknél is feltételezhető).
Az első győri orgonaépítő, akit név szerint azonosíthatunk a vélhetően 17.század végén született és 1758-ban elhunyt Burchart Gáspár volt. Előtte csak olyan építéstörténeti adattal rendelkezünk, ami a Sennyey-féle orgona augsburgi származására utal. A Burchart család 15. századi délnémet története ismert tény az orgona tárgytörténetében (H. Fischer, 1968), azt azonban jelenleg nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy a Magyarországon (Győrben) műhelyt alapító orgonaépítő a család melyik ágából származtatható. Az 1743-ban Győrbe települt mester orgonáit levéltári adatok hiányában csak 1754-től ismerjük (Kármelita templom, 150 forint költségen, 30 forint beszámított értékkel). A szerződésen nem szerepel Burchart neve, de Szigeti Kilián a kortörténeti összefüggésekből levezeti ezt az állítást.
A székesegyház jelenleg is látható (középső szekrény, homlokzat) barokk orgonáját az 1694-körül született Burchart Simon építette, jól megközelíthető forrás alapján 1763 előtt. Ez a hangszer volt Győr első két manuálos pedálos nagyorgonája. A számlából tudjuk, hogy jelentős összegbe került és 20 regiszterrel épült. A díszes barokk szekrény ornamenseivel kapcsolatban érdemes megfigyelni, hogy az egyik angyalt egy középkori portatívon játszva ábrázolják. A székesegyházra vonatkozó történeti források (leltári anyag, számlák, vizitációs jegyzőkönyvek) évtizedeken keresztül részletesen beszámolnak a hangszer értékéről, karbantartásáról és javításairól. Az orgonaépítészetre jellemző, hogy a fejlődés nemcsak általában a szerkezetre, vezérlésre, hangképre irányul, hanem mennyiségi jellegű változások is megfigyelhetőek. A székesegyház barokk orgonája több, mint egy évszázadon át változatlanul, eredeti 20 regiszteres, két manuálos állapotában maradt fenn. A 19. század legvégén (1895) az Angster orgonagyár harmadik manuállal bővítette a hangszert, 30-ra növelve a regiszterszámot, majd 1928-ban ismét átalakította (Bedy).
Már ebben a szakaszban is olyan mértékben módosult az orgona diszpozíciója és sípszerkezete, hogy az 1763-ban épült barokk hangkép egyáltalán nem volt rá jellemző (talán a fatölcséres 16’ méretű pedál nyelv regisztertől eltekintve); azonban a II. világháború utáni korszakban többszörös bővítési és átépítési műveletsor következtében egy olyan 4 manuálos, összesen 3 szekrényből álló stílusában és akusztikai karakterében nem meghatározható, rendkívül összetett vezérlési stratégiájú hangszer keletkezett, ami már nem állítható sem stiláris sem hangképi összefüggésbe az eredeti barokk koncepcióval. Az 1959-ben befejezett 4 manuált, elektromos vezérlést és 64 regisztert eredményező kivitelezési ütem tervezője Gergely Ferenc (1914-1998) Kossuth-díjas orgonaművész volt.
