Római Katolikus liturgikus orgonazene

A hívő ember számára nem értelmezhető a találkozás nélküli liturgiaesemény. A szertartásoknak két egymással összefüggő célja van: a résztvevők felemelése és az ünnepelt isteni jelenlétet kinyilvánító imádat kifejezése.

Mindkét réteg az embert szolgálja, ugyanis a katabatikus karakter érvényesül a könyörgésben és a hálaadásban egyaránt, ezért a liturgiában ki kell fejeződnie a megajándékozott személy örömének. A természetfeletti ajándékok tartalma általános értelmezésben a Teremtő jelenléte és a találkozási lehetőség. Ebben a folyamatban a részvételi igény nélkül értelmezhetetlen lenne a jelenlétre vonatkozó tanítás és tapasztalat, tehát logikusan és tényekre épülő alapelvként kell elfogadnunk a bekapcsolódás szükségességét, különben csak szemlélői lennénk a liturgiában megvalósuló eseménynek.

Az esemény realitásának személyes élménye nem liturgikus kérdés: ez az istenkereső magatartással jellemezhető ember hitének tárgya, amely változik, fejlődik és remélhetően beteljesül. A találkozás eseményéhez kötődő közösségi elem a szertartás szerkezetének olyan felépítése, ami hatékonyan lehetővé teszi a tartalom bevonó kifejeződését. A bevonó jellegből keletkezik az ünnepélyesség és részvételi lehetőség egyéni és közösségi igénye. A liturgia nem lehet annyira személyes, hogy kimerítse minden hívő egyéni érzelmi és hitre vonatkozó logikai igényét, de úgy kell megszervezni minden szertartást, hogy a hitkereső közösség a katolicitás egységében lehetőleg ugyanolyan vagy legalább hasonló színvonalú a találkozásban egyesülve, szeretetközösségként valósítsa meg a küldetésének lényegét jelentő imádatot.

Ebben a latreutikus folyamatban a liturgikus ének elsősorban és lényegileg nem az ünnepélyesség reprezentativitását kifejező egyik elem, hanem bizonyos esetekben a cselekménybe történő bekapcsolódás egyedüli eszköze. A liturgiatörténet során ez az eszközelem folyamatosan háttérbe szorult. Eleinte bizonyos műfajok kizárólag akcentuális jelleggel hangozhattak el (emelt hangú kantilláció, imatónus formájú előadás) és ritka kivételnek számított, ha a homílián kívül beszédhangon szólaltak meg, még a szentírási részleteket és magát az eucharisztikus narrációt is énekelték. Később a művészi színvonal emelkedésének érdekében specializálódtak az előadási feladatok, ezért a korai „tömegdal” jelleget felváltotta a professzionalitás, amely a részvételi minőség csökkenését eredményezte.

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus célja, hogy ne a zene abszolutizálásával, hanem alkalmazásának kiterjedési lehetőségeivel érjük el, hogy a közösség az énekléssel és általában a zenei eszközalkalmazással mélyebben és módszertanilag közvetlenebbül legyen képes a liturgikus cselekménnyel való tartalmi érintkezésre. Ennek érdekében (az adott terület lelki igényeinek és hagyományainak figyelembe vételével) nyitottnak kell lennünk valamennyi értékhordozó és követhető zenei stílus, valamint forma befogadására és szakmailag helyes alkalmazására.

Maróti Gábor

forrás: hitvallas.hu