Római Katolikus liturgikus orgonazene

A liturgiában megjelenő népének keletkezésének formatörténeti körülményei

Az ószövetségi istentiszteleti kultúrából kilépő ősegyház első irataiban és az újszövetségi levelekben rögzített tény, hogy a keresztények énekekkel töltötték meg a miseliturgiát.

A kornak megfelelő, minden bizonnyal szűk hangkészlettel rendelkező, kevésbé differenciált és figuralitásában egyszerű megoldásokat alkalmazó zenei szerkezeteket feltételezhetünk, azonban a liturgia méltóságához és a természetfeletti találkozáshoz illő és a közösség számára közvetlenül megközelíthető anyagról volt szó. Szerkezetében és a hangzó elemek szintjén ezt az ősi monódikus (egyszólamú) zenei réteget nem helyezhetjük analógiába a mai énekekkel, de liturgikus szerepük és a cselekményeket kísérő érzelmi hatásuk megegyezett velük.

A szertartási pozíció formatani megközelítésében a korai liturgikus kultúrában nem különböztetjük meg a műfaj szempontjából a proprium és ordinárium tételeket, ugyanis ez a halmazelméleti formatartalom később keletkezett. A liturgikus ének kifejezés az ősegyházban valamennyi zenei formát magában foglalta; tehát ide soroljuk a nép „felkiáltásait” (akklamációk, zenei közbevetések, dialogikus reakciók, válaszok), az igeliturgiában elhangzó olvasmányok közötti énekelt zsoltárokat, a szentáldozási körmenet alatt alkalmazott korai hálaadó himnuszokat és a záró dicsőítéseket. A formatani szempontrendszer ebben a zenetörténeti rétegben a hangjegyírás megjelenésének hiánya miatt több információt biztosít, mint a dallamanyag. A bevezető introitus és az áldozati adományok előkészítésekor előadott ének kezdettől fogva ünnepélyesebb és zenei szempontból tartalmasabb volt az egyéb akcentuális bővítményekkel szemben, ezért ezt a két pozíciót kezdték el először átvenni a néptől azok a liturgiában jártas szakemberek, akik már nem elsősorban a rituális gyakorlatban érintkeztek az énekelt anyaggal, hanem a képzésük során tettek szert arra a zenei műveltségre és készségre, ami az első differenciált liturgikus repertoár kialakulásához vezetett. Ez az intézmény a schola cantorum volt és az itt élő, dolgozó, tanuló emberek váltak az istentiszteleti kultúra első képzett szakembereivé.

A népének modern, köznyelvi értelmezési tartalma ebből a nagyjából 7. században kezdődő funkcionális szerepkettőzésből indult ki: a liturgiában részt vevő személyek közül egyesek elkezdtek olyan esztétikai és szakmai színvonalú, ünnepélyességében és méltóságában emelkedettebb zenei készletet alkalmazni, amelyet a többség (a nép) már nem tudott és valószínűleg nem is akart megközelíteni. Ez a helyzet nem eredményezte a nép bekapcsolódási lehetőségeinek csökkenését, de hozzájárult ahhoz, hogy a szertartási szerepek értelmezésében már kevésbé érvényesült a kezdeti közvetlenség és a közösségi intimitás hitélményéből kiinduló spontán kreativitás, ami egyébként lehetetlenné tette volna a magas színvonalú és fegyelmezetten szervezett zenei kultúra fejlődését; ugyanis a zenei műveletek minden liturgiatörténeti rétegben egyaránt felkészültséget, valamint pontosan tervezett és végrehajtott részfeladatok összehangolását kívánják.

Maróti Gábor

Illusztráció: Museo Provinciale Campano di Capua (sagrestia), forrás: http://ancientrome.ru/