A középkor egyházi zenéjének kötetlensége és formaszilárdsága
2021.10.05
A liturgikus cselekményekre általánosan jellemző fegyelmezett és szabálykövető magatartás különösen is szükségszerű a zenei gyakorlatban, ugyanis a pontosan rögzített hangokból álló zenei anyag nem teszi lehetővé a forrástól való legkisebb eltérést sem. Az istentiszteleti magatartás szabályozott megjelenését az is indokolttá teszi, hogy a liturgia nemcsak nyilvános, hanem közös cselekmény is, tehát az együttműködés csak a rögzített kereteken belül lehetséges. Ez nem merevséget, hanem célirányos koncentrációt eredményez, ami a zenei jelenség elengedhetetlen alkotó tényezője a liturgiában és a liturgián kívül is. A középkor egyházi kultúrájával foglalkozó ábrázolások gyakran a szigorú és kérlelhetetlen normatív mintakövetés személytelen automatizmusaként mutatják be a templomi szertartásokat azzal a jellemző hibával, hogy a megjelenített zenei anyag vagy jóval későbbi a bemutatott időszaknál (általában reneszánsz motettákat használnak), vagy szintén nem megfelelő korból választott egyszólamú gregorián tételeket szólaltatnak meg, mintha a középkori zenében nem léteztek volna a többszólamú formák.
A tanító traktátusok révén van elsősorban tudomásunk a kora-középkori többszólamúságról, ugyanis a legkorábbi hangjegyírási szerkezetalkalmazás valóban ismételhető és rögzített dallamelemekből álló zenetörténeti emlékei a 11. század után keletkeztek, tehát az ezt megelőző évszázadokból nem a hanglejegyzés, hanem másodlagos zenetudományi források tájékoztatnak a zenei műveletekről.
A korai középkor lelkisége nem tartotta fontosnak, sőt gyakran nem is tette lehetővé a liturgikus művek szerzőinek említését, ezért sokáig anonim forrásként tudjuk csak rekonstruálni a zenei műveletekhez kötődő személyeket. A középkori többszólamúság létére és gyakorlatára rávilágító legkorábbi forrásunk az észak-francia Musica enchiriadis elnevezésű anonim traktátus. A forrás alapján kijelenthető, hogy a 9. században már létezett a középkori egyházzenei kultúrában a többszólamúság, amely elsősorban egyes kolostorok schola cantorumainak konkrét gyakorlatához kötődött. Mivel a hanglejegyzés korszaka előtti évszázadokról van szó, teljesen biztos, hogy nem lenne helyes feltételezés a későbbi és számunkra jól ismert vokális és instrumentális többszólamúság kereteiben formálódó hangzásra és szerkezetekre épülő képzeteket társítani a kora-középkori liturgikus zenei gyakorlathoz; ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy az említett forrás több szólam együttes megjelenéséről számol be. A Földközi-tenger térségéből évszázadokon keresztül északi irányba terjedő gregorián dallamanyag a 9. századra egy megszilárdult kultuszrepertoárt hozott létre, amelyet a hanglejegyzés hiányában leginkább a gyakorlati hagyomány rétegezett át a kolostori iskolák szervezett énekescsoportjainak köszönhetően.
Ezek a korai zenei együttesek az egyházzenei szolgálatban alkalmazott dallammintákat, tonálisan a hagyományban rögzült alapelemeket improvizatív, de nem szervezetlen módon díszítették olyan hangkapcsolatokkal, amelyek a konszonancia-disszonancia egyensúly korra jellemző befogadási szokásának megfeleltek. Ennek a módszertanát ismerjük, de pontos hangrögzítés (lejegyzés) hiányában csak feltételezett rekonstrukciók alkotására van lehetőség, ami elsősorban a hangkép és a szerkezet felidézését tenné lehetővé, a pontos megszólalás előhívását nem. Ez a módszertanilag kötetlen előadásmód ugyanakkor rendkívüli formaszilárdságot igényelt, ugyanis a közösen (6-12 főből álló énekes csoportok) előadott tételek valamennyi díszítő hangkapcsolatát pontosan memorizálni kellett és a megszólalás alkalmával senki nem térhetett el a próbákon létrejött „közös kompozíciós” tevékenység elméletben rögzült, de le nem jegyzett zenei apparátusától.
Dr. Maróti Gábor
