Az orgona tárgytörténete és liturgikus szerepe
2021.07.29 Az orgona szó görög etimológiája (organon) leginkább az ’eszköz’ kifejezéshez vezet vissza bennünket, tehát nem kifejezetten a mai hangszerképzetünknek megfelelő fogalmat tartalmazza. Az európai nyelvek ezt a görög szót vették át (angol organ; latin organum; francia orgue; német Orgel).
Hangszertípus alapján az aerofon hangkeltő eszközök közé soroljuk, mivel szinte valamennyi hangzó elem a levegő mozgásával rezonál, de a megszólaltatás kézzel és lábbal működtetett billentyűkkel történik. Az általános fogalomalkalmazás a kézzel használt billentyűzetet manuálnak, a lábbal mozgatott billentyűzetet pedálnak nevezi (mindkét szó a latin megfelelőből alakult ki).
A hangszer fejlődése a vallástörténet régmúlt időszakaiba vezet vissza. A mediterrán, főníciai hangszerelődöt korban jelentősen megelőzte a seng-nek nevezett ókori keleti aerofon instrumentum. Ezt a magyar terminológia szájorgonaként említi. A távol-keleten nemcsak kínai és japán, hanem indiai változatai is ismertek. A hangszertörténészek szerint közelebbi technikai kapcsolatot találunk a felfújható bőrzsákokkal működésbe hozott, pneumatikus elven működő orgonával, melynek nem szélládái voltak, hanem a zsákok légnyomása szólaltatta meg a sípokat, vezérlő elemek nélkül. Az európai régióban a hydraulis (víziorgona) elterjedésétől számítjuk az orgona történetének kezdetét, mert ez a hangszer már rendelkezik azokkal az alapelemekkel (szélláda, nyomás, összekötő szerkezet, billentyű, síp), amelyek a modern orgonára jellemzőek.
Az európai középkor zenetörténetét már jelentősen befolyásolta a regál, a portatív és a blockwerk. Ezek a későbbi barokk orgonát megelőző hangszertörténeti típusok technikai szempontból részben tovább érvényesültek az eszközfejlődés során. A portatív és a regál hordozható, nem jelentős súlyú és általában 40-nél kevesebb sípot tartalmazó, legtöbbször kézi fújtatású hangszerek voltak, kisebb nagyobb billentyűkkel. A regál kizárólag nyelvsípokat tartalmazott. Ezekből már fennmaradtak eredeti példányok is, míg a középkori blockwerkeket csak rekonstruálni tudjuk.
Ezt az időszakot (9-15. század) követően kezdődött az orgona fejlődése abba az irányba haladni, ami a jelenleg ismert zeneirodalmi és tárgytörténeti képzeteinket leginkább azonosítja a hangszer megjelenésével és hangképével. Magyarországon mind a négy említett korai orgonatípusra vonatkozóan rendelkezünk zenetudományi és tárgytörténeti információval. A manuállal és pedállal rendelkező barokk hangszerek általánosan elterjedtek az európai keresztény templomokban és jelentős mértékben hozzájárultak a liturgikus zene fejlődéséhez. Az orgonát tekintjük a szent zenében alkalmazott legméltóbb és legsokoldalúbb hangszernek, ezzel nem kizárva annak lehetőségét, hogy minden művészi tevékenység alkalmassá válhat a liturgia szolgálatára.
Maróti Gábor
