Római Katolikus liturgikus orgonazene

A közösség szimbolikusan bűnbánati rituális viselkedése a liturgiaeseményben megszakítás nélkül folytatja az anabatikus dialógus hálaadó folyamatát, amely a keresztény egyházzene talán legősibb melizmatikus formáját foglalkoztatja. A gregorián repertoárban a hangkapcsolatok dísztettségének mértéke leginkább a szótag-hang aránytényezőjében a hangok száma. A traktus ebben az esztétikai viszonyban egy magasrendűen díszített műfaj, amely egyes feltételezések szerint a zsinagógai istentisztelet zenetörténeti rétegéig nyúlik vissza. Grocheo terminológiai meghatározása szerint „ex versibus aggregatus” (csatlakozó versekből összetett) felépítésű szövegfolyamat, mely a 11. századtól énekes csoportok professzionális megszólalásában fejlődött, azt megelőzően az ’ordines romani’ (római liturgikus rendtartás) antik forrásai alapján a pápai stációs misék esetében egyéni előadásmódot feltételezünk; később a schola cantorumok vezetőjének jellemző feladataként (Hucke). A magyar liturgiatörténet egyik ezzel összefüggő értéke a tétel előadásának gyermekek részéről történő bevezetése, ami egyre szélesebb körű közösségi bevonódás folytatásában teljesedik ki. A traktusok szövege szinte minden alkalommal zsoltár, míg a húsvéti vigilia és a nagypénteki szertartás során ószövetségi kantikum.

A responzorális előadásmód egyházzenei prioritásának terjedésekor a traktus mint előadói gyakorlat elveszítette a dicsőítő műfajokkal való korábban természetes kapcsolatát és a nagyböjti időszakban vált általános zsoltározó zenei formává. Ez a díszítésekben gazdag hangkapcsolatokat alkalmazó képletsorokból álló zene az egyik legszabályosabb és fegyelmezettségének köszönhetően könnyen tanulható gregorián műfaj a mai liturgikus gyakorlatban a nagyböjti szertartások során a tevékeny részvételhez elengedhetetlen dicsőítő élményréteget tartja fenn és teszi lehetővé a rítusalanyok számára.

Maróti Gábor

Szólj hozzá