Római Katolikus liturgikus orgonazene

A zene nemcsak függetlenül hangzó anyag, hanem minden esetben egy olyan elméleti rendszerben megfogalmazott alkotás, amely természeténél fogva igényli a kifejezés érvényességét.

A lejegyzés és az interpretáció pólusai közötti valóság felelős meghatározása elsősorban az alkotó (zeneszerző) feladata és joga. A zenét előadó személy (művész) csak a zenei alkotás érvényességének a keretein belül érintkezhet a zene hangzó anyagának bármilyen modifikatív megközelítésével (pl. hangszerelés, átirat, hangnemváltás, apparátus bővítése). Az általános zeneesztétikai alapelvek szerint létezik szükségszerű módosítás, amely az előadandó hangzó anyag érdekében történik, valamely zeneszociológiai szempontból meghatározó körülmény által indokolt esetben (pl. befogadási fórum); és elképzelhető az is, hogy a hangzó anyag funkcionális iránya (pl. alkalmazott zene) indokolja a változtatást. Mindkét esetben tiszteletben kell tartani a hangzó anyag autonóm zenei nyelvét, ezért a változtatásra leginkább, sőt szinte kizárólag a legmagasabb zenei eszközkészlettel rendelkező művész, tehát a zeneszerző képes.

A zenei nyelv lényegi sajátossága a hangszín, amely egy-egy hangszer alkalmazásakor pontosítható elméleti síkon, és adaptálható az interpretáció mindennapos gyakorlatában; ezért csakis szükséghelyzetben „illik, hasznos vagy kell” módosítani a zenei nyelvet alkalmazó alkotói elképzelésen: amennyiben a zeneszerző egy konkrét hangszert kíván foglalkoztatni művének előadásához, az általa fenntartott és kifejezett zenei nyelv autonóm érvényesülése érdekében az előadó nem rendelkezik azzal a felhatalmazással, hogy ezen indokolatlanul változtasson.

Létezik az a szükséghelyzet, amelyben a hangzó anyag csak egy hangszerutánzattal közelíthető meg, és a zeneszociológiai körülmények különösen indokolják, hogy a megszólalás érdekében az előadó (művész) eltérjen a szerző szándékától, ezzel vállalva az esztétikai hiányosság kockázatát. Ilyen lehet az az eset, amikor egy koncert előtt a templomi orgona megszólaltathatatlanná válik és az elektromosan gerjesztett vagy digitálisan hangszerformába szervezett kisegítő lehetőséghez folyamodik az előadó. A másik indokolt szükséghelyzet akkor jöhet létre, ha egy templomban nincs valódi orgona és a zenei befogadás társadalmi körülményei (pl. a településen egyáltalán nincs valódi hangszer) elkerülhetetlenné teszik, hogy elektromos orgonán szólaljon meg egy olyan mű, amit a szerző valódi hangszerre írt. 

Akár elméleti kérdéssé is tehető, hogy az elektromos hangkeltő eszköz orgona-e: a zenetudomány halmazelméleti megközelítésben helyezi el a hangszercsoportokat. Ebben a rendszerben az orgona és az elektromos utánzata más halmazba tartoznak. Függetlenül attól, hogy az elektromos orgona hangkeltő és rezgéskeltő rendszere oszcillátorokkal vagy természetes hangforrások adathordozóra történő rögzítésével készül, ez a szerkezet az elektrofon hangszerek csoportjába tartozik; míg az orgona az aerofon hangszercsalád tagja; tehát amennyiben egy előadó bármilyen szinten tiszteletben tartja a hangzó anyag autonóm zenei nyelvére kezdettől fogva vonatkozó és a művészeti közösség által elfogadott zenetudományi alapelveket, tudja, hogy mi az esztétikai és interpretációs különbség a zeneszerzők által foglalkoztatott hangszerrel történő előadás és egy másik, utánzattal való megközelítés között. 

Valódi szükséghelyzetben eltűrhető, ha egy előadó felülírja a zeneszerző utasítását és orgona hiányában egy elektromos hangszerrel kíséreli meg pótolni a valódi orgonát; de abban a helyzetben, amikor egy templomban létezik egy bármilyen minőségű, méretű, korú vagy hangolású orgona, a hangzó anyag autonóm zenei nyelvének paródiáját eredményezi az elektrofon hangszerrel történő helyettesítés. Az orgonairodalom olyan gazdag, hogy a legkiszolgáltatottabb műszaki állapotban lévő, elhasználódott, kevés kombinatív lehetőséggel rendelkező és különleges intonációjú, periférikusan stabil hangszereken is jó minőségű zenei élményt lehet nyújtani megfelelően elmélyült tudás és repertoárszervezési készség birtokában; ezért a templomi környezettől függetlenül, általános művészetelméleti következtetés, hogy orgonaművet csak orgonán célszerű megközelíteni, és az orgonára mint hangszerre vonatkozó esztétikai alapkijelentésnek tekinthető, hogy valódi hangszer jelenlétében nincs létjogosultsága egy utánzat (elektrofon hangszer) alkalmazásának.

Maróti Gábor