Római Katolikus liturgikus orgonazene

A kinyilatkoztatott források szerinti egyik legkorábban rögzült ünnep a feltámadást követő ötvenedik napon megült pünkösd, amely időben egybeesik a zsidó betakarítási és törvényátadási ünneppel (hetek ünnepe).

Az első időszakban gyakran egy alkalmon belül ünnepelték a mennybemeneteli eseménnyel, ami bizonyos esetekben azt jelentette, hogy a két alkalom közötti időt megszakítás nélkül imádsággal és a szeretet gyakorlataival töltötték, emlékeztetve arra, hogy Jézus szüntelen imát és virrasztást kért a követőitől. Később valamennyi egyházi közösségben rögzült a mennybemenetelt és a Lélek küldését reprezentáló alkalmak konkrét elválasztása melletti tartalmi kollektivizáció fenntartása.

A liturgia története során számos regionális szokás gazdagította pünkösd ünnepének szimbólumkészletét. Mivel az alkalom bibliai leírása meglehetősen részletes és pontos, a kinyilatkoztatott szöveg ábrázolására és dramatizálására sok lehetőséget kínál. Itáliai templomokban kezdték a pünkösdi lángnyelvek vörös színére utaló piros rózsaszirmok magasból történő szórását a hívők közé, amelyre utalva az ünnepet Pascha Rosatumnak nevezték. Egyes közép-európai országokban izzó szénacsomókat dobtak le a magasból a liturgikus térbe, szimbolizálva a lángnyelvek és a liturgia közötti inspiratív kapcsolatot (ezt a szokást később egyházi rendelkezéssel tiltották meg). Korai frank forrásokból ismerjük azt a szokást, amikor a templomban a Szentlélek eljövetelét kísérő erős szélzúgásra utaló fúvós hangszerek (később például harsonák, trombiták) hangjával kívánták érzékeltetni a Lélek erejét és hatékonyságát; más helyen a kórusban szolgáló gyermekek sziszegő-zizegő hangkeltéssel emlékeztettek a szél hangjára. A késő középkorban néhány helyen szokássá vált, hogy a hívők lehetőségük függvényében vörös ruhában, vagy piros szirmú virággal a kezükben jelentek meg az ünnepi szentmisén. Hagyományos pünkösdi jelkép a tűz mellett a galamb ábrázolása, amely szintén a Szentlélek jelenlétére utal. Ezt a középkor templomaiban több helyen egy plafonon vágott nyíláson keresztül a templom padlásteréből függesztett galambszobor leengedésével dramatizálták, gyakran a pap „Jöjj, Szentlélek!” akklamációjának elhangzásakor.

Ezek a talán szélsőségesnek tűnő szimbolikus cselekmények ma már nem szükségesek ugyan a pünkösdi események tartalmi egyeztetéséhez, de az adott korban jó pedagógiai keretben történő alkalmazás esetén hozzájárulhattak az ünnepelt esemény lelket gazdagító felidézéséhez. Ma, a kulturális és fizikai elidegenedés modern korszakában érdemes pünkösd alkalmával a nyelvek adományában megfogalmazódó egység gondolatára koncentrálnunk. Sok világnézeti és politikai, közösségi, öndefiníciós párhuzam keretében kell megélnünk hitünk természetfeletti értékrendjének lehetőleg valamennyi rétegét, azonban mindezt egyetlen nyelven, az Egyházat alapító Krisztus személyes közösségében kell érzékelnünk, tapasztalnunk és áthagyományoznunk.

Maróti Gábor