A népi jámborság értéke és kritikája

 
 
A népi jámborság értéke és kritikája
 
Mindaz a rituális gyakorlat, ami a közösség részvételével, az Egyház által jóváhagyott vagy legalább eltűrt módon, de nem a kihirdetett liturgikus forrásokkal való közvetlen szövegösszefüggés keretében történik, a népi jámborsághoz tartozik. Ez nem egy átmeneti vagy véletlen folyamat és nem is pótcselekvés, hanem beleillik az ember üdvösségére vonatkozó tervbe.
 
A liturgiára jellemző, hogy dialogikus szerkezetű: nem elsősorban és leszűkítő jelleggel a szertartások szövegeiben, hanem ennél átfogóbb módon, a liturgia címzettje és a rítusalany között és ezt a párbeszédet Isten kezdeményezi. A liturgiatudomány és a Tanítóhivatal álláspontja alapján a népi jámborság erre a kezdeményezésre az egyik igazolható és az Egyház történetében hitelesedett válasz, a hivatalos istentisztelettel szemben azzal a különbséggel, hogy nem isteni vagy egyházi alapítású, mint a szentségek vagy a szentelmények, hanem a közösség spontán és bizalmas, bensőséges és gyakran személyes istenkapcsolatának a konkrét üdvtörténeti helyzetben életszerű definíciói és hitvallásai. A II. Vatikáni Zsinat a liturgikus kultúrával kapcsolatban több ajánlásban és végrehajtási utasításban kifejezte az Egyház inkulturációs szándékát: amennyiben lehetséges, a szertartások feleljenek meg a népek kultúrájának és lelki igényeinek. Minden részletre nem alkalmazható ez a pasztorális elv, ugyanis a kinyilatkoztatott formák érinthetetlenek a liturgiában, de a népi jámborság a liturgikus gyakorlatnak az a sajátos fóruma, amelyben szabadon és a közösség kezdeményező kreativitásának keretében érvényesülhet az
inkulturáció elve.
 
A lelki igényekhez való alkalmazkodás csak abban az esetben megengedhető, ha a liturgia vázát képező teológiai realitástartalom hiánytalanul érvényesül és a szimbólumértelmezés lehetővé teszi a kinyilatkoztatás logikájának és igazságának a kifejeződését. A népi jámborsági gyakorlatokban érdemes odafigyelni a cselekmények jelrendszerét kevésbé meghatározó, de a teológiai összefüggések súlypontjait mégis megzavaró részletekre, hiányosságokra (pl. Jézus és a Teremtő személyének összekeverése); mert ezeket könnyen tisztázni vagy pontosítani lehet.
 
A liturgikus népszokásokkal kapcsolatban is kijelenthető, hogy a hívőket a Szentlélek vezeti (vö. Róm 8,14), ezért nem állítható, hogy ezek nem egyházi vagy liturgiára irányuló cselekmények. Jellemző téma a Teremtő hatalmának és jóságának a csodálata (szekvenciák, népénekek, himnuszok), de nem példanélküli ezekben a véletlen felületesség, amikor nem tisztázódik egy-egy szövegben, hogy a Szentháromság melyik személye a megszólított.
 
Általános, hogy az antropomorf ábrázolások hiánya következtében a népi jámborsági gyakorlatokban a Szentlélek tematikusan aránytalanul alulfoglalkoztatott és miközben kiemelik a Megváltó szeretetét és együtt szenvedését, együttérzését az emberrel; kevésbé ábrázolják a feltámadást és az Úr megdicsőülését. Arra van szükség, hogy a Krisztus szenvedése iránti tisztelet minden népi ájtatosságban résztvevő hívőt elvezessen a szentmisében való teljes részvételre.
 
Dr. Maróti Gábor
 
 

A népi jámborság értéke és kritikája hozzászólásai

Szólj hozzá

0.013 mp