A kiengesztelődés intézménye és lelkisége
2018.12.14
A kiengesztelődés intézménye és lelkisége a bűnbocsánat rítusfejlődésében
A teremtmény és a Teremtő közötti kapcsolat egyik célja a találkozásból kibontakozó
egyesülés, melyet a liturgia hatékony jelekkel közvetít. Ennek az egyesülésnek a
legközvetlenebb akadálya a személyes bűn, amitől az ember nem képes a saját erejéből
megszabadulni, ezért természetfeletti segítségre van szüksége, mely nem beavatkozás és nem
a szabadság korlátozását jelenti, hanem egy kiérdemelhetetlen ajándék, amiért a
megszentelődő személy hálával tartozik. Ez a lelkiség határozta meg az ősegyház bűnbánati
fegyelmét. A ’saját képmására’ történő teremtésnek és a Fiú megváltó áldozatának
köszönhetően az emberi természet a kegyelmi segítséggel képes a megtérésre és a rossztól
való elszakadásra, mégis megjelenik a személyes üdvtörténetben a bűn reális eseménye,
mellyel a szentségi üdvrendben az egyháznak gyógyító, megújító válasza van.
A kiengesztelődés rítusfejlődésének első szakasza a nyilvános bűnmegvallás és a
püspök általi feloldozás volt. A bűn közösségi karakterét ez a szentségi forma jelentősebb
mértékben előtérbe helyezte, mint a későbbi fülgyónás. Eleinte a keresztség bűntörlő hatására
utalva második bűnbocsánatként nevezték és az életben egyszer volt rá lehetősége a
megtérőnek. A rítusfejlődés következő szakaszában az egyéni bűnbevallás és egyéni
feloldozás formája vált általánossá. Korábban a felszentelt püspökök liturgikus tevékenységi
körébe utalt szentség kiszolgáltatás volt a feloldozás, majd a második korszakban a papok és a
püspökök lettek az érvényes és megengedett kiszolgáltatók. Felszentelésben nem részesült
hívők vagy diákonusok részéről az egyház történetében nem volt jellemző a bűnbocsánat
szentségének olyan kiszolgáltatási kísérlete, melyet az egyház érvényesnek tekintett volna; ezt
a szentséget kezdettől a felszentelésből fakadó képességhez kötötte az egyház, melynek
krisztusi alapításából közvetlenül levezethető az ordinációs karakter.
A II. Vatikáni Zsinat nem változtatott a bűnbocsánat szentségének lényegi rituális
szerkezetén, de a bűnbánat felindításának csoportos lehetőségére vonatkozó bűnbánati
liturgiák kialakításával ismét előtérbe helyezte a bűn eseményének közösségi jellegét. A
személyes bűn az ember megváltott és újjá teremtett természetéből következően nem képes
teljesen és véglegesen elszakítani az embert Istentől, ha a bűnbánat és a megtérés
istengyermeki lelkülete fenntartja a kiengesztelődés közösségét és a bűnbocsánat lehetőségét.
Dr. Maróti Gábor
Kategória: 
Cimkék: 